MIRADOR - "Kilátó a világra"

Amikor San Gil utcáin sétál az ember, a boltok ablakában feltűnik egy apró doboz, benne fekete színű cuccal. A kolumbiai turisták is fanyalogva veszik kezükbe a tégelyt, pedig ételt tartalmaz. A korábban itt élő guane indiánok hagyatéka a pörkölt óriás hangya.

Villa de Leyva után északnak fordulunk és megkerülve az Igaque Nemzeti Parkot (ahová majd még egyszer visszatérünk) San Gil felé vesszük az irányt. Az út során nagyon nagy a kontraszt Venezuelához, de akár Magyarországhoz képest is. Sokan tartanak Kolumbiától, mert anno csupa rosszaságot közöltek róla odahaza, de amit San Gil felé látsz, az sokkal inkább Svájc, mint Latin-Amerika. Gyönyörű házak sorakoznak az út szélén, az aszfalton a legmodernebb autók tűnnek fel, az emberek pedig közel olyan jól öltözöttek, mint az olasz vagy francia elit. Negyedszer járok ebben az országban, és minden alkalommal konstatálnom kell, hogy Kolumbia ezen része nem csak Latin-Amerikában kiemelkedő, de sok nyugat-európai országot is beelőz jólétben és tisztaságban.

Eri is megkóstolta San Gil specialitását, az óriáshangyát

San Gil városa már picit más képet mutat. A koloniális időket idéző főterén kívül házai már modernek, ettől szedett-vetett hangulatot áraszt. A piac kivételével itt sem látsz egy deka szemetet sem, de a latin hangulat már erősen érződik rajta. Emberek az utcán üldögélnek, minden kapualjból dől ki a salsa és a reggaeton ezerrel. Húsvét van, a várost ellepték a Bogotából és Bucaramangából érkező kalandokra vágyó jómódú fiatalok. San Gil ugyanis Kolumbia első számú rafting központja. Engem a befizetett folyón csúszkálás soha nem érdekelt. Rengeteg indián közösséget kerestem már fel II-es és III-as nehézségű zúgókon keresztül, csak fakenuban és nem gumicsónakban ülve, így a túlárazott adrenalin túrát kihagyom. A többség meg a helyi specialitást, az óriás hangyát hagyja ki, ami meg engem igen-igen vonz.

A guane indiánok évszázadokon keresztül tenyésztették az óriás feketehangyákat, hogy rossz termés idején is legyen mit fogyasztaniuk. A hangyaevészetnek ezer éves múltja van, a turizmus évszázadában pedig reneszánszát éli. Megállunk az egyik árusnál, ahol nem olcsón, két dollárért mérnek egy pici dobozt, benne kb. tíz darab hangyával. Kolumbiai fiatalok vesznek körbe, mikor a számhoz emelem az egyik tetemet, és mobiljukkal fotóznak. Az íze? Olyan, mint egy bedohosodott tökmag. Elképzelem, mikor San Gil lakói kimennek a focimecsre és nem szotyit visznek magukkal, hanem egy zacskó hangyát.

Barichara látképe a hegytetőről

Itt az ideje, hogy meglátogassuk a hangyák és a guane indiánok őshazáját, Guanét. Először Baricharába, Kolumbia egyik legidillibb kisvárosába buszozunk, majd onnan sétálunk le a Királyok ösvényén az indián faluba. Ha Villa de Leyvát az ember szépnek találja, akkor nem tudom mit szól Baricharához. A hegy tetején álló falucska még ódonabb hangulatot áraszt, mint déli testvére, a kilátás a nyugati pontjáról pedig zseniális. Kevesebb a turista, viszont magasabbak az árak, érezhető, hogy ez itt valóban az elit elitjének a pihenőhelye (Barichara a guane barachalá szóbol ered, jelentése: ahol jó megpihenni). A városka fényűzőségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy számos latin sorozatnak adott otthont a település, mivel itt a legtöbb az egy négyzetkilométerre eső koloniális hangulatú haciendák száma.

Öreg hölgy érkezik kézműves termékeivel Guanéban

A Királyok ösvénye Baricharát köti össze a völgy alján fekvő Guanéval. A történetírok szerint a guanék építették azzal a céllal, hogy királyuk száraz lábbal tudjon felmenni a hegy tetejére. De hogy oda minek kellett menjen, arról sajnos nem szólnak a krónikák. Mindenesetre jó, hogy van, mert így - Baricharával ellentétben - mi is királyoknak érezhetjük magunkat egy rövid időre. Az ösvény trópusi szárazerdőkön és hangulatos rancheken keresztül vezet, a legjobb az egészben a rengeteg madár, amik körbecsipogják az embert. Másfél órás ereszkedés után megérkezünk Guanéba, ahol azonban sehol egy indián.

- Az 1960-as évek közepén halt meg az utolsó öregasszony, aki beszélte a guane nyelvet - okít ki minket az egyik boltos asszonyság -, de mondják, hogy a folyón lejjebb van egy apró falu, ahol még élnek guanék.

Állítólag valamikor a '40-es években egy kisebb csapat guane elindult a Rio Suárezen lefelé, hogy jobb halász helyet találjanak, de soha nem tértek vissza. Halottnak minősítették őket, majd valamikor a 21. század elején egy spanyol bányász smaragdlelőhely reményében berepült a Suárez kanyonjába helikopterrel. Visszatérve egy térképeken nem szereplő faluról számolt be, ahol leszállni nem tudtak. A folyó ezen szakasza annyira elzárt, hogy sem vízi, sem szárazföldi úton nem sikerült azóta sem megközelíteni a falut, de feltételezik, hogy a falu lakói a 70 éve eltévedt halászok leszármazottai lehetnek.

"Ne szedj viagrát, igyál kecsketejet" - szól a guanei ukász

Ha már indiánokat nem is lát az ember Guanéban, a helyi kecsketejből készített joghurtot kötelező megkóstolni. A helyiek esküdnek rá, hogy jobb, mint a viagra, sőt, ezt falra akasztott táblákon hirdetik is. Mi sem hagyjuk ki, és valóban egészen remek kulináris élményt nyújt.

Másnap, nagy péntek napján kívánunk eljutni a Juan Curí-vízeséshez. A húsvét Latin-Amerikában az, ami odahaza karácsony. Ilyenkor minden zárva tart és meghal a tömegközlekedés. Végül sikerül fognunk egy taxit, ami nem sokkal többért, mint a busz, elvisz és meg is vár minket. A vízeséshez vezető ösvény főbejárata zárva van, de taxisunk szól, hogy van egy másik kapu, próbáljuk meg ott. Száz méterrel odébb áll egy ház, ahol egy öreglány szedi a belépőt, 10 000 pesót. Tavaly mindössze 5000 pesót fizettem a bejutásért, de nem lep meg az áremelkedés, ez Kolumbia.

A Juan Curí első lépcsője...

Az ösvény sokkal kalandosabb, mint a klasszikus járda, ami a patak túloldalán vezet fel a 180 méter magas vízeséshez. Sok helyen szikláról sziklára kell ugrálni, ami jobban csúszik, mint a műjég nyitáskor. Az egyik sziklán Eri feneke alól egy fekete skorpió mászik elő, a másik üregben öklömnyi varangy figyel. Amíg Barichara környékén szárazerdőkön át vándoroltunk, addig errefelé már élénkzöld köderdőkben túrázunk. A vízesés több lépcsős, a legszebb mind közül a második. A feljutáshoz kötelek segítsége kell, de minden izzasztó másodperc megéri.

...és a második

Hiába Barichara gyönyörű házai, Guane kecskejoghurtja és óriáshangyája, Juan Curí egyértelműen a környék legnagyobb élménye. Még akkor is, ha kifelé kiderült, az öreglány 3000 pesóval átvert minket. Váljék egészségére!

Miután tisztázódott, hogy sem arab, sem kínai nem vagyok, végre átjutottunk a kolumbiai határon és a Bogotától alig néhány órás buszútra fekvő Villa de Leyva számos izgalmas hellyel kecsegtető vidéke felé vettük az irányt...

Ha létezik Kolumbiában igazán mesébe illő település, akkor Villa de Leyva az. Hangulata fapalettás ablakú, fehérre meszelt házaival, macskaköves ódon utcáival számomra már az első perctől fogva San Pedro del Rio hangulatát idézi. A tisztaság, rendezettség és a hostelek árai árulkodó jelei annak, hogy már nem Venezuelában, hanem Kolumbiában vagyunk. Ha az idetévedő turista őskutatói ambíciókkal rendelkezik, a házak falát is érdemes alaposabban szemügyre vennie. Egyes építőelemekben ugyanis ősi fossziliákat, csigák és csúszómászók maradványait fedezheti fel. Ebédre betérünk egy füstös kis vendéglőbe, ahol a pincérnő számomra meglepő kérdéssel áll elő:

Klasszikus terasz Villa de Leyvában

- Ebédre frissen sült májas és véres hurka a ház specialitása. Hozhatok?

Dél-Amerikában most először kínálnak hurkával. Természetesen élünk a lehetőséggel és örömmel konstatáljuk, hogy nem is rossz a felhozatal.

Villa de Leyva számos útikönyv ígéretes turistacélpontja, s ezt a népszerűséget nem csupán a falu zavarba ejtő szépségének köszönheti. Alig néhány percnyi autóútra található a föld legnagyobb égetett kerámiából készült háza, amelyet nagy valószínűséggel a megalomániától szenvedő kolumbiai építész nyomán neveznek Casa Barrónak. Az épület nincsen teljesen készen, hónapról hónapra újabb falrészlettel bővítik. Égetett kerámiából házat építeni nagyon őrült ötletnek tűnik, mégis azt kell mondjam, az eredmény lenyűgöző. A helyszínen olyan érzésem támad, mintha a Jancsi és Juliska meséjében szereplő vén boszorkány mézeskalács házikójába csöppentem volna be. Az sem lepne meg, ha az egyik szobából egyszer csak egy vén vasorrú banya toppanna elénk. Csupa szabálytalan alakú vörös falú helyiség, kemence a konyhában, óriási üvegablakok, titokzatos félköríves folyosók, színes üvegfestékkel díszített csempék a zuhanyzóban és kaktuszokkal körbeültetett terasz. A házat állítólag ki is lehet bérelni, de az árakkal nem a hátizsákos turistákat szándékozzák megcélozni. Jó lenne eltölteni itt egy éjszakát, bár kedvemet szegi, hogy a ház körül félreérhető pózokban heverő ember nagyságú agyagfigurák kissé morbiddá teszik az udvar hangulatát.

Casa Barro - a megalomán őrület

Visszapattanunk a kocsiba és a helyi kis Stonehange felé vesszük az irányt. Az El Infernito, vagyis "A Pokolka"  nevű ősi ceremoniális tér a muisca indiánok egykori imádkozó helye volt. Belépve a park területére azonnal feltűnik, hogy mindenhol méretes falloszok meredeznek. Az egész helynek perverz a hangulata, de ha az ember megismeri a teremetéstörténetüket, akkor már nem is tűnik annyira betegnek ez a falloszimádat.

Történt egyszer, hogy egy csodaszép nő,  Bachué kiemelkedett újszülött fiúgyermekével a Villa de Leyva felett található Igauque-tóból. Leült a lagúna partjára és megvárta, amíg a gyermek felnő. Amikor már elég naggyá cseperedett, megházasodtak. Az ő gyermekeik lettek a muisca indiánok. Ha egy anya a saját fiával alapít családot, majd törzset, akkor a mindenfelé meredező falloszok látványa már nem is annyira zavarba ejtők.

Én és a fallosz - Endre féltékeny

Amúgy a chibcha nyelvet beszélő muisca indiántörzs kukoricatermesztésből és vadászatból tartotta fenn magát, emellett fejlett volt a kézművességük is. Államszövetségük Dél-Amerika legnagyobb és legjobban szervezett törzsi egységét képezte, amíg a konkvisztádorok le nem igázták őket. A spanyolokra nem jellemző módon nyelvüket lejegyezték, így a nyelv nem halt ki teljesen, sőt, egy Cota nevű faluban máig tanítják a nyelvet a helyi fiataloknak.

Vallásukban helyet kapott az emberi áldozat bemutatása. Minden család köteles volt egy gyermekét 15 esztendősen föláldozni a nap istenének, bár állítólag ez a hagyomány a konkvisztádorok érkezésekor már nem tartotta magát. A falloszszobrok a termékenységért való fohászban játszottak szerepet, s látva a dél-amerikai lakosság mai lélekszámát és forróvérűségét, az imák meghallgattattak.

Kút a múltból

Az El Infiernitótól nem messze áll egy dominikánus zárda, aminek virágzó növényekkel teli kerengője a központi ódon kúttal egészen varázslatos, múltidéző élmény. Nem vagyunkk nagy kolostorjárók, így néhány fotó elkattintgatása után Endre nagy örömére Kolumbia egyetlen borászata felé vesszük az irányt. Az ország nem a borairól híres, és meg kell hagyni, a vörösbor hagy némi kívánnivalót maga után. A rosé azonban egészen ihatós, bár lehet, hogy ezen a téren csak én vagyok túl válogatós. A borsos árak mellett Endre nem tud felönteni a garatra, de legalább kipipálhatjuk, megkóstoltuk a kolumbiai bort. Jobb lesz visszatérni Villa de Leyvába, úgyis kezdődik Kolumbia soros világbajnoki selejtezője, amit kötelező a téren a helyiekkel megtekinteni... Endre szerint...

Miután a tehénszállítók jóvoltából sikerült átkelnünk az Andok hegyláncain, Bailadores felé vettük az irányt. Tettük ezt azért, mert a helyiek elmondása szerint Bailadores a környék legszebb települése. Cáfolnunk kell! Bailadores bár nem ördögtől való, Venezuela legszebb faluja San Pedro del Rio.

Az esti órákban futunk be Bailadoresbe, ami nevét egy itt élő indiánközösségről kapta. A konkvisztádorok elleni harcban az őslakók furcsa, táncszerű mozgást végeztek, ami miatt a spanyolok táncosoknak, azaz bailadoresnek nevezték el őket. A városka ma egyáltalán nem indián, de még csak nem is gyűjtőhelye a táncoslábúaknak. Pontosan ugyanolyan álmos falucska, mint volt Mucuchachí vagy Canaguá.

- A vízesést jöttek felkeresni? - kérdezi a központtól két sarokra álló szállón a fiatal recepciós lányka.
- Milyen vízesést? - kérdezek vissza, mivel nem tudunk semmilyen vízesés létezéséről.
- Hát az India Carút. Nem hallottak róla? Muszáj megnézniük.

Itt döntjük el végleg, hogy hagyjuk az útikönyveket a fenébe és mostantól térképpel utazunk. Fogunk egy taxit és adjuk ki az ukászt, miszerint irány a vízesés.

Az India Carú-vízesés legendája szebb, mint maga a zuhatag

Az India Carú-vízesés kb. 30 méter magas, lófarokra hasonlítú kis vízű zuhatag. Nem csúnya, de láttunk mi már elég ilyet, viszont csak kevéshez hallottunk olyan megható történetet, mint ehhez. India Carú a legenda szerint a bailadores törzs főnökének a lánya volt, aki szerelembe esett egy daliás harcossal. Éppen készülődtek a mennyegzőre, mikor egy őrszem idegen sereg érkezésére hívta fel a figyelmet. A törzs férfitagjai azonnal fegyvert fogtak, és elébe mentek a spanyoloknak. Azok megelpődésükben nem tudták hova kapjanak, így az indiánok meghátrálásra kényszerítették őket. A csatában azonban elhúnyt a vőlegény.

India Carú meghallván a tragédiát, szerelme holttestét magához ragadva felmászott a szomszédos hegyre, és három napon át zokogva imádkozott annak szelleméhez, hogy adja vissza szerelme életét. A hegy és erdő istene hallván az imát, így szólt: "Életét vissza nem adhatom, de emléke örökké élni fog". A lány könnyeit összegyűjtve levetette azt a legmagasabb szikláról, így született meg az India Carú-vízesés. Lehet a sztorit csöpögősnek tartani, de az egész völgynek van egy romantikus hangulata, de lehet csak azért érzem így, mert rajtunk kívül egy lélek nem volt a vízesésnél.

Bailadorest magunk mögött hagyva a kolumbiai határra utazunk, San Pedro del Rio falujába. Csodás köderdőkön keresztül ereszkedünk le a Maracaibo-öböl partjára, ahol hatalmas hőség fogad minket. Nem tudom, hogy a nagy meleg okoz-e agyalágyultságot, de a szokványos katonai ellenőrzőponton a nem is fiatal tiszt Eri útlevelét a kezében tartva csak ennyit kérdez:

- Maga ugye arab?

Ilyen helyzetben jobb nem azonnal kiröhögni a katonát. Szerencsére helyettünk megteszik ezt az útitársak, aminek az lesz az eredménye, hogy a busz ezúttal nem miattunk rostokol 20 percet az út szélén, hanem miattuk, mivel a tiszt nem viselvén a gúnyt, rommá szivatja a mosolygókat.

Ódon házak és öreg kocsik - ez San Pedro del Rio

San Pedróba a kora délutáni órákban érkezünk. Nem sokat tudunk róla, LP-nk is csak annyit ír róla, hogy szép. Ebben viszont nem téved. A macsakaköves utcákat fehérre mázolt több száz éves koloniális épületek szegélyezik. Kovácsolt vas lámpák lógnak az ajtók felett, az ódon cseréptetőkön orchideák telepedtek meg, az ablakban vörös macska szundikál lábát kilógatva a rácson. Feltűnik egy lovas kocsi, aminek hajtója nagyokat köszön a házaik előtt hintaszékben ringatózó öreg népeknek. A venezuelai modern kor egyetlen jele, hogy némelyik ház előtt nem lovas kocsi, hanem egy 50 éves Dodge pihen. Kevés ilyen szép falut láttam Dél-Amerikában, leginkább a kolumbiai Baricharához tudnám hasonlítani.

Este beülünk egy idős úr apró éttermébe és megkóstoljuk a helyi parillát, ami grillezett csirke-marha-disznó kombó yukka alapon szervírozva. Száraz és rágós, de szerencsére le tudjuk öblíteni egy jófajta marhapata rummal. Igen, jól olvasod, marhapata rum. A San Pedróban élő férfiak meg vannak arról győződve, hogy a marha patájából főzött rum jót tesz a libidónak. Egyetlen feles után ezt nem tudom igazolni, azt viszont igen, hogy kevés ennél ocsmányabb ital létezhet a világon. Képzelj el egy pálinkát, ami fehér színű és cukros húsleves íze van. Megvan? Na, akkor irány inkább Kolumbia.

A 98 éves öregúr San Pedro legöregebb lakója

San Pedrótól a határátkelő alig 40 percre található. Az átkelés eléggé nyomasztó, mivel a nagy kocsitömegben nem találod meg a pecsételő helyet. Csak a kolumbiai kapunál derül ki, hogy nincs venezuelai kilépő pecsétünk, így sétálhatunk vissza a túloldalra. A határőr Eri útlevelét forgatva nekünk szögezi kíváncsiságát:

- Maga ugye kínai?

Szerintem bantu néger...      

Amikor az ember olyan messze sodródik hazájától, hogy egy egész óceán választja el, magyarságtudata és az ebből adódó összetartozás élménye is új megvilágításba került. Pállal, itteni nevén Pablóval az Apartaderosba tartó buszon találkoztunk. Az ötvenes férfi szülei magyarok voltak, de ő már itt látott napvilágot Venezuelában, így magyar szívvel, de  venezuelaiként éli életét. Felesége helyi, szülei halála óta egyetlen szót sem beszélt magyarul. Márciusban egy hétvégét volt szerencsénk vele és családjával tölteni.

Szombat délre vagyunk hivatalosak Valle Hermosába (magyarul Szép Völgy), ami Mérida városától kb. 30 km-re északkeletre található. A találkozót az út mentén található, Pablo által alapított kőmúzeum bejáratához beszéltük meg. A lépcső tetején egy középkorú venezuelai asszony üldögél, mint később kiderül, Pablo felesége, Teresa az. A férfi még nem ért vissza a városból, fotókat hívat elő.

Pablo háza és öreg terepjárója Valle Hermosában

A fából készült egyszerű házikó egy meredek hegy tetejére épült, ahová egy csúszós földút vezet fel. Bár fogadni mernék, hogy autóval lehetetlenség megközelíteni az épületet, Pablo rámcáfol, mikor egy óra múlva befut az ütött-kopott ezer éves terepjárójával. A konyhában egy faasztal látható néhány székkel, a nappali bútorzata teljesen hiányzik, a hálóban egy TV és egy ágy, a gyerekszobában emeletes ágyak. De amilyen szegényes a ház berendezése annál nagyobb szeretettel és örömmel fogadják a két gringót, aki itt sokkal inkább emlékeztet az ősökre és a gyökerekre, mint messziről jött idegenekre. Mintha rég nem látott családtagok lennénk. Piros paprikát hoztunk ajándékba, így ebédre Pablo kedvence, csirkepaprikás készül. A csirkéhez elkel egy kis galuska, szaggatás közben pedig remekül lehet beszélgetni. Pablo 20 éve nem beszélt magyarul, ezért érthető módon időnként nyakatekert, esetenként nyelvtanilag helytelen kifejezéseket használ. Tiszteletem jeléül azonban eredeti formában jegyeztem le beszélgetésünket. Ha valakit ez zavar, attól elnézést kérek.

- Pablo! Hogy kerültetek Venezuelába?
- Bueno, bueno. A második világháború után, amikor sokan eljöttek Magyarországról, akkor a szüleim választottak Venezuelát és ide jöttek. A legkönnyebb ország, ahová tudtak jönni az Venezuela volt. Ez ’49-ben vagy ’50-ben történt.
- A családban magyarul beszéltetek?
- Igen. Magyar óvodába jártam. Mikor én 6 éves voltam, úgy mentem az iskolába, hogy nem tudtam beszélni spanyolul. Bueno. De mikor az ember ilyen kicsi volt, akkor könnyű és három hónap múlva már spanyolt megtanultam.
- Hol éltetek?
- Caracasban nőttem fel.
- Milyen volt Venezuelában magyar gyerekként felnőni?
- Itt születettem. Nem csak magyar, hanem már egy kicsit venezuelai is vagyok. Ha valaki akar kérdezni, hogy honnan vagyok én, akkor először talán azt mondom, caracasi vagyok. Ezért nem volt olyan nehéz a latin gyerekek között. De a szívem az magyar. Az apám és anyám magyarok voltak és imádom mindent, ami magyar.

Pablo mesél az életéről

Jó ezt hallani. Meg is torpanok egy kicsit, majd körbenézek, s látom a sok gyereket a konyhában sürögni-forogni.

- Hány gyermeked van, Pablo?
- Három.
- Ők tudnak magyarul?
- Próbáltam őket tanítani. De a magyar nagyon nehéz. A legidősebbet, aki 19, el is küldtem haza iskolába. De ez januárban volt, s ő meg panaszkodott, hogy elviselhetetlen a hideg és visszajött Venezuelába.
- Neked is sok testvéred volt, ahogy az a venezuelai családokban lenni szokott?
- Nem, csak két testvérek voltunk. Én és egy idősebb.
- Mivel foglalkoztak a szüleid?
- Az apám árult. Ő mindig árult ilyen condimento, pimiento féléket. Ezt hogy is mondják magyarul?
- Fűszerek.
- Igen. Fűszerboltja volt. És az anyám, ő otthon volt. Mindig.
- És mi a te munkád?
- Én fényképész vagyok. 17 éves óta csak fényképeket csináltam. És bueno, mikor Angliában tanultam három évig fotografia purát utána visszajöttem Venezuelába és csak fotókat csináltam. Ahol élek, Méridában, itt a kezemen is látjátok, hogy földműveléssel is foglalkozunk. És amit többet ültetünk az a fikusz. Hogy kell mondani magyarul?
- Füge?
- Á, igen. Füge. És a citromot, azt is ültetünk, meg kukoricát.
- A Kőmúzeumnál, amit te rendeztél be, láttam néhány meztelen lányt ábrázoló képet. Aktfotózással is foglalkozol?
- Igen.
- És mit szól ehhez Teresa, a feleséged?
- Meg kell ismernie fotózás előtt a lányokat s akkor nem zavarja. Elfogadja a dolgot.
- Értem. S mit csinálsz szabadidődben? Vannak itt magyar közösségek, akikkel tartod a kapcsolatot?
- Caracasban élnek magyarok. Még cserkészkoromból maradtak meg a barátságok. De a környéken, Méridában nincsen senki.
- Te voltál már Magyarországon?
- Sí, sí. Claro. Budapestben többször is. Amikor Angiában fényképezni tanultam.
- Sosem fordult meg a fejedben, hogy inkább Európában, illetve magyar földön élj?
- Itt jöttem világra. Sokat harcoltam ezzel a földdel, ahol élek, viharban vagy épp tűzvészben. Szeretem ezt a földet, s bár a szívem mélyén mindig magyar maradok, de itt fogok meghalni Venezuelában.
- Milyen az életed Dél-Amerikában?
- Príma – mosolyog elégedetten.
- Elmeséled nekünk egy napodat?
- A csirkék négy órakor jönnek ébreszteni.
- Ébreszteni? – nevetünk - Úgy érted, hangoskodnak?
- Igen, hangoskodnak és akkor tudom, hogy még egy óra van az ágyban. 5 órakor kinyitom a szemem és már kezd az élet. Akkor vízt kell tenni a kukoricának és a gyümölcsöknek. Ültetek és közben gondolok. Ez a legjobb hely, ahol lehet a problémáiddal gondolkodni. Amolyan meditáció féle. Közben a feleségem, Teresa 6 órakor megcsinálja az ebédet, hogy a két kisebb fiam elvigye azt az iskolába. Én meg ha szép az idő, akkor nézem, hogy hogy kezd nőni a nap, jön a fény. Hátra nézel, ott egy fénykép, jobbra nézel megint egy fénykép, balra nézel s ott is egy. Én a fényképben élek. Itt minden olyan szép, ha napfény érkezik mellé csodálatos képet tudsz készíteni. Prímán.
- Délután?
- Akkor megyek Méridába. Kétszer egy hétbe vagy háromszor egy hétbe költeni pénzet. De van, hogy a városban dolgozom is. Én írom a fotós könyvemeket, kiadásra előkészítem őket. Itt nincsen olyan szociális presio, hogy neked kell csinálni pénzet, fizetni havonta s innen oda menni. Itt más az élet. Itt adnak a tojást, kukoricát más terményért cserébe.
- Cserekereskedelem van?
- Igen. Így élünk.

Készül a képkeret, természetesen bambuszból

A húshoz zöldségként párolt sóska dukál. Elég valószínű, hogy Venezuelában Pablo az egyetlen, aki sóskát termeszt a földjén és azt fogyasztja köretként a húsételek mellé. A desszert sem várat magára, a kertben finom füge érik. Délután egy kis házimunka következik. Bambuszt tisztítunk, hogy a szomszédos telken legyen miből felépíteni Pablo fiainak a házát. Nincsen banki hitel, kölcsön, részletfizetés, az utódok ingatlankérdésére másféle megoldást keresnek.

Az esti órákban Pablo zenetanár barátjához, Fernandohoz látogatunk el. A szomszéd hegyoldalban álló ház egyetlen helyiségből áll. A szoba közepére egy gardróbot helyeztek, ez képez térelválasztót a konyha és a fürdőszoba között. Igaz, hogy az egyik sarokban található WC-t csak nyilvánosan lehet használni, mert nincs ajtaja, így a szégyenlősebbek célszerű, ha megvárják, míg Fernando leül vadonatúj szintetizátora elé és jó hangosan dalra fakad. Az apró házban számos ütős és húros hangszer is található, így amikor a barátok összegyűlnek - mint pl. ma este - mindenki talál magának valamit, amin zenei tehetségét kibontakoztathatja. Én hat éves korom óta gitározom, így rögtön rátapadok a kopottas basszusgitárra, Endre egy nagy dobbal próbálkozik. Végül átadjuk a helyünket a berumozott helyi erőknek, akikből remek rögtönzött együttes alakul. A lényeg a hangerő, a zenei harmónia kissé háttérbe szorul, fülsüketítő a zaj, óriási a káosz. De a hangulat az elfogyasztott rum után fergeteges! Amikor már eléggé próbára tettük dobhártyánk épségét, búcsút intünk a muzsikus lelkeknek és Pablo kicsiny házikójában a félig magyar családdal nyugovóra térünk.

A jövő nagy tehetségei - nem fűzök hozzájuk sok reményt

Pablóéknál tett látogatásunk, önzetlen barátságuk és páratlan vendégszeretetük révén venezuelai utazásunk egyik fénypontjává vált. Hálás köszönet az egész családnak mindazért a sok jóért, amivel ezen a hétvégén gazdagabbak lettünk. A viszontlátás reményében a vasárnapi halászlé után érzékeny búcsút veszünk és visszautazunk Méridába...

Amikor kezembe került egy részletes Venezuela térkép, azonnal feltűnt, hogy Mérida körül elég sok településnév kezdődik Mucu- előtaggal. Ez felkeltette az érdeklődésemet, a válaszhoz azonban be kellett járni a déli falvakat, azokat, amiről semmi infót nem találtunk az interneten.

Hogy pontosan hova is megyünk, arról fogalmunk nincs. Annyit tudunk csupán, hogy Mucutuyba a Mercado Periféricóról indul busz és nem a terminálról. Persze az időpontot nem tudjuk, így 8-kor már csak hűlt helyét találjuk a reggeli járatnak. A következő busz délután 1-kor indul, így leülünk a piac egyik étkezdéjében és bámuljuk az embertömeget. Van idő elmélázni azon, milyen is volt az elmúlt majd 3 hónap Venezuelában, mi volt igaz vagy hazugság abból, amit odahaza hallottunk erről az országról. Filozofálgatás helyett legyen annyi elég, hogy Venezuela egy csodaszép ország, ahol nagyon könnyen és olcsón lehet utazni, de egy-két helyet jobb elkerülni, ha az ember szereti a békességet.

Délben befut egy 40 éves Dodge kisbusz, Mucutuy felirattal az oldalán. A sofőr nagy, tágra nyílt szemekkel mered ránk.

- Miért akartok Mucutuyba menni?
- Mert onnan szeretnénk felfedezni a Tapo-Caparo Nemzeti Parkot.
- Hát onnan biztosan nem fogjátok. Menjetek Mucuchachíba, ott talán tudnak segíteni.

Kilátás a központi völgyre valahonnan az útról

Mucuchachí kb. 20 kilométerrel Mucutuy után található egy szűk völgyben, s szerencsére oda is megy egy ütött-kopott kisbusz a piacról. Nincs sok utas, rajtunk kívül mindössze négy asszonyság ücsörög a rendesen kiült székek valamelyikén. Méridát elhagyva egy szeméttelep határában fordulunk rá egy elég vacak minőségű útra, ami az Andok meredek, kaktuszokkal borított hegyoldalában tekereg fel 3500 méter magasba. Az elején szép a kilátás, aztán bejön a paramóra leginkább jellemző köd.

Az egész utazás alatt mindössze két települést érintünk. Az egyik San José álomgyönyörű faluja a paramó lábánál egy apró patak partján. Nincs a falunak se bevezetője, se kivezetője, a "főút" azonnal a főtérre esik be. Nyolc házat számolok össze, de azok úgy épültek egymáshoz, hogy San Josénak város hangulatot adnak. Szívesen megállnánk fotózni egy picit, de valószínűleg a következő 24 órában semmilyen közlekedési eszközbe nem futnánk bele, így kénytelenek vagyunk hátunk mögött hagyni ezt a kis csodát.

A paramo túloldalán, úgy négy órányira Méridától megérkezünk Mucutuyba. Semmi extrát nem tud, így örülök, hogy a buszsofőrre hallgattunk, s nem a kétkedésünkre. Az utolsó egy órában a Tapo-Caparo Nemzeti Park határán autózunk, melynek szűk völgyei és trópusi erdőségei tűnnek fel tőlünk balra. A buszban az út végére megszokják a jelenlétünket és szóba elegyednek velünk az asszonyok.

Mucuchachí utcakép

- Mit csinálnak Mucuchachíban? Valamilyen projekten dolgoznak?
- Nem, mezei turisták vagyunk. Csak szeretnénk megnézni magunknak a falut. Járnak errefelé turisták?
- Külföldiek nem, vagyis én még nem láttam - szólal meg az egész út alatt legnagyobb hangú öreglány.
- De van hol aludni?
- Persze, van két posada a faluban. De alhatnak nálam is, teljesen ingyen.

Nem ez az első alkalom, hogy turistamentes övezetben meghívnak magukhoz a venezuelaiak. Ha Erit nem kerülgetné a hasmenés, meg is szállnánk Jovenita házában, de így kénytelenek vagyunk egy méregdrága hat dolláros szobában tölteni az éjszakát.

Mucuchachí nagyon hangulatos falucska, sűrűn összeépített színes koloniális házikókkal, bántóan tiszta utcákkal és rengeteg csacsival. A helyiek elzártan élnek az Andok mélyén, nyoma sincs a nagyvilági gonoszságnak és szennynek. Mindenki köszön és próbál néhány szót váltani velünk, csak hogy elmondhassa magáról, hogy beszélt gringókkal. Szállásadónk estefelé bekopog és panelával, meleg cukornádlével kínál. Beszélgetünk, közben fény derül a falu erdetére.

Marrón, ahogy a helyiek hívják, elég sűrűn feltűnik a falvak határában

- A falu a nevét a mucuchache indiánokról kapta. A mucu- szó annyit tesz ősi arawati nyelven, hogy "hideg hely". Mondjuk Mucuchachi pont nem az, viszont Mucutuy nagyon is az - okosít minket a házinéni.
- A minap jártunk Mucuchíesben. Akkor az is valami ilyesmit jelent?
- A chíe szó tudtommal vizet jelent, tehát Mucuchíes az a hely, ahol van víz. De őszintén szólva nem tudom. Sajnos már senki nem beszéli az indiánok nyelvét, így a kutatók is csak okoskodnak. Viszont van egy kutyafajta, amit ugyancsak mucuchíesnek hívnak.

A néni jól tudja. 200 évvel ezelőtt Simon Bolívar megfordult Mucuchíes falujában és megtetszett neki a helyiek pásztorkutyája. Nekiajándékoztak egy kölyköt, amit a forradalmár Novadónak nevezett el. Annyira megszerette, hogy a csatákba is magával vitte. Novado Carabobónál elesett, azóta a mucuchíes kutya Venezuela nemzeti ebe.

Este komoly kocsikeresésbe kezdünk, hogy átvághassunk a Tapo-Caparo Nemzeti Parkon Santa Barbarába. Egy órás járkálás után az egyik dzsiptulajdonos elveszi tőle a kedvünket.

- A Tapo-Caparo Nemzeti Parkba nem vezet semmilyen út. Megközelíthetetlen. Ami Santa Barbarába megy, az egy igazi dagonya. Nem hiszem, hogy találtok bárkit is, aki elvinne titeket. De az út Tovarba különben is szebb. Menjetek át Canaguába, ott segítenek majd.

A déli falvakban mindig mosolyognak az emberek (Canaguá)

Másnap úgy döntünk, hogy gyalogosan vágunk neki a 20 kilométerre található Canaguának. Gyönyörű a völgy, ami az út alatt terül el. Egy-két motoron kívül nem sok járművel találkozunk, de a végén felvesz minket egy homokot szállító teherautó. Két fiatal álldogál a platón, kíváncsian néznek ránk.

- Gringók vagytok, igaz? - kérdik mindezt olyan egyszerűséggel, mintha a gringó az maga lenne a turista.
- Igen. Dolgozni mentek?
- Házat építünk Canaguában és homokot viszünk az építkezésre.
- Jól fizetnek?
- Egész jól, 1500 bolívart kapunk 15 napért.

Napi 1000 forintos bér még Venezuelában is igen alacsonynak számít, bár a 16 éves srácoknak ez nyilván teljesen mindegy. Ebből futja vagy 200 sörre, úgyhogy nagy gond nincsen. A teherautó egyszercsak fékez egy nagyot, majd a sofőr kiszól, hogy kígyó van az úton. Lepattanunk a platóról és valóban, egy jó két méteres marrón tekereg az út közepén. Jó, hogy nem gyalog kellett megkerülni a jószágot.

Az út a ködbe vész - irány Tovar

Canaguá nem olyan tetszetős, mint Mucuchachí, de a tisztaság és a rendezettség itt is svájci szinten van. Egészen hihetetlen része ez Venezuelának, mintha nem is Dél-Amerikában járnánk.

- Magyarországról vagytok? A fiam fociedző Dániában és majdnem minden évben megy Magyarországra edzőtáborozni fiatalokkal. Sok szépet mesélt az országotokról - büszkélkedik Maria, egy kedves butikos hölgy akkor, mikor Erika kötelező WC-látogatását teszi nála.
- Hogy jutunk fel Tovarba? - kérdezősködünk.
- Megy busz naponta négyszer, de ma már biztosan nem lesz rajta hely, mert a PDVSA valami népi gyűlést tart itt nálunk.

Össznépi olajértekezlet van Canaguában, így három nap távolságban minden busz tele van. Nincs más, mint stoppolni. Kiállunk a falu határában álló rendőrség épülete elé és várunk. Egy órányi eseménytelen toporgás után megjelenik egy ökröket szállító kamion. Úgy esik, hogy húsz marhával kell megosztanunk a kocsit, úgy vágunk át az Andokon Tovarba, Venezuela valószínűleg legszebb és legrosszab közútján...