MIRADOR - "Kilátó a világra"

Monguítól már sikerült elájulnunk, most az azt körülvevő hegyeken volt a sor. Szarvasokat láttunk az Ocetá paramón, közben pedig megismerkedtünk egy halom kedves emberrel. Sokkal több turistának kéne Kolumbia ezen részére látogatnia. 

Monguí egy meseszép kisváros, de a környéke sem utolsó. Izgalmas hegycsúcsok veszik körbe, csak azt nehéz eldönteni, melyikre is másszon fel az ember. Szállásadóink azt mondják, hogyha szép kilátásra vágyunk, akkor kapaszkodjunk fel a Peña de Otíra, ami a település kálváriája Jézus stációival. Délelőtti kirándulásnak jó lesz.

Monguí varázslatos helyen fekszik

A falu határát az El Morro névre hallgató patak jelöli, amire a 17. században azért építettek a spanyolok hidat, hogy könnyebben tudják a köveket áthordani a bazilika építéséhez. Ebben eddig nincs is semmi furcsa, azonban a köveket összetartó kötőanyagot homokból, vérből és melaszból keverték ki. Hogy miért nem esett darabjaira a híd az elmúlt 350 évben, nem igazán értem.

    Eri ücsörög a furcsa híd lábánál

A patak medrét követjük, mígnem egy nő jön velünk szembe. Azt mondja, menjünk át a túloldalra, mert az ösvény egy tanyához visz, aminek a kutyái biztosan széttépnek minket. Remek! Nincs kedvünk visszabattyogni a hídig, így kőről kőre ugrálva vergődünk át a patak másik oldalára.

Kislány a birkájával Monguí 350 éves hídján

Monguí tanyavilágában találjuk magunkat. Sokan képzelik azt, hogy a dél-amerikai vidék szegény, de erről szó nincsen. A klímának köszönhetően egy évben 2-3 alkalommal szüretelnek, így a kajára nincs gond, a víz tulajdonképpen ingyen van, fűteni nem kell (oké, mondjk Monguíban pont, hogy lehetne), így az se nagyon számít, ha az embernél nincsen pénz. Minden, ami a kolumbiai vidéken pénzért megvehető, valójában luxus.

Szegénynek tűnhet, aki ilyenben lakik, pedig nem az

Jó sokáig keringünk a gazdaságok között, mire rátalálunk a Peña de Otíra vezető ösvényre. 3000 méter felett vagyunk, így lassú tempóban sikerül felbaktatni a tetőre, ahonnan tényleg zseniális a kilátás Monguíra és környékére. A háttérben magasabb hegyek is feltűnnek, a kálvária tetején ácsorogva döntjük el, hogy valahogy oda is megpróbálunk eljutni.

Kilátás a Peña de Otíról

Szállásadóinak azt mondják, ha szeretnénk túrázni a hegyek között, menjünk el a polgármesteri hivatalba, és kérjük meg az ott dolgozókat, hogy szerezzenek nekünk helyi vezetőt, mivel az Ocetá paramóra nem jó egyedül menni. Nem szeretünk befizetett túrán részt venni, de azt tudom, hogy a paramón nagyon könnyen el lehet tévedni, így ezúttal hajlunk a dologra.

A polgármesteri hivatal előtt épp toporog egy öt fős család, José és felesége, Blanca, valamint három fiuk, Florian, David és Santiago. Ők is a paramóra vágynak, ami jó hír nekünk, mivel kettőnkre vezetőt és transzportot szerezni nem lett volna túl költséghatékony. Így, hogy máris heten vagyunk, nem hangzik rosszul a 100 000 peso. Épp, mikor beszéljük le a helyi vezetővel, hogy mikor indulunk és mire számítsunk, beesik egy francia pár, akik ugyancsak a paramóra igyekeznek. Nem tudom mikor találkoztam utoljára külföldiekkel, talán még Salentóban. Bár szeretem a kolumbiaiakat, jól esik európaiakkal dumálni. Kamilla és Erwan Párizsból jöttek, és ahogyan mi, úgy ők is véletlenül kerültek Monguíba. Nem tudták, hogy a kisváros ilyen szép, így balszerencséjükre Sogamosóban kanapészörföznek. Joséék is a városban alszanak meg, így le is beszélik egymással, hogy holnap reggel 6-kor elhozzák őket Monguíba.

A délután sem telik eseménytelenül, mivel a Los Llanosról származó család megengedi, hogy beüljünk a kocsijukba, amivel a környező falvakat kívánják körbejárni. A paramót megkerüli egy út, ami leereszkedik Mongüa völgyébe. Az apró falu csak nevében hasonlít Monguíra, látványban messze elmarad tőle. Holnapig búcsút veszünk Josétól és családjától, aztán sétálunk egyet a főtéren, beülünk ebédelni egy helyi kifőzdébe, majd az első busszal Tópaga faluja felé vesszük az irányt.  

Mongüa főtere

Tópaga színes házaival egy fokkal hangulatosabb a poros Mongüánál, de itt sincs miért sok időt eltöltenünk, így végül idő előtt visszaérünk Monguíba. 

Tópaga apró temploma

Korán kelünk, mert José és a franciák reggel 7-re ígérték az érkezésüket. Mivel José furgonja négykerék meghajtású, vállalja, hogy felviszi az egész bandát a paramo határáig. Épp mielőtt indulnánk, beesik egy kolumbiai páros is, Alexandra és barátja, Santiago, aki kolumbiai létére hihetetlenül művelt és világlátott. Isztambulban dolgozott pár évig, ez idő alatt bejárta egész Európát, de az Egyesült Államokba is hazajár.

Szép nagy csapat jött össze, alig férünk el José kocsijának a platóján. Vezetőnk indulás előtt közli velünk, hogy neki közbejött valami, így két tinédzser korú fia fog minket kísérni, és nagyon hálás lenne azért, ha ezt a kis gigszert nem említenénk meg az önkormányzatnak. Számíthat ránk.

Hála az El Niñónak a paramo itt is száraz. Ritka az, hogy a Kolumbiára oly jellemző növénytakaró ilyen könnyen járható, lévén errefelé évente 4-5000 mm csapadék hull, az év 365 napjából úgy 350-en borús, ködös az idő. 

    Eri az Ocetá paramo bejáratánál, 3400 méter magasan

A kocsit valahol 3300 méter magasan hagyjuk, innen kezdjük meg a túránkat. Blanca nehezen tud jönni, magashegyi beteg, de azért büszkén küzd az elemekkel. Bár fiai sem jártak még ilyen magasan, abszolút jól bírják, még az öt éves Santi is boldogan szaladgál a frailejónok között.

A frailejón a paramo tipikus növénye. Nemrég, mikor a Nevado Tolimát másztam, csak keresztülvágtattam a paramón, és nem volt időm (és a fáradtságtól kedvem se) elmélyülni ezeknek a növényeknek a szépségében. A tudomány espeletiának nevezi a frailejónt, aminél fontosabb növény nem létezik Dél-Amerika ezen részén, mivel nélküle jó eséllyel nem lenne sem Amazonas, sem pedig élet az Andok völgyeiben. 

Nincs fontosabb növény Kolumbiában a frailejónnál

A frailejónok nem csak gyökerükkel szűrik meg a vizet, hanem leveleiken növő apró szőrszálaikkal is. Erre szükség is van, mert a rengeteg csapadékot nem lenne képes máshogy összegyűjteni és szűrni, ami iszapfolyásokhoz vezetne és erősen szennyezné az Amazonas vízgyűjtőjét. 

    Eri ismerkedik a frailejónokkal

A paramo jelentőségére csak az elmúlt 30-40 évben derült fény, amikorra is a magashegyi növénytakarót szinte teljesen kipusztította az emberiség. Mivel a burgonyának kedvez a hűvös és csapadékos klíma, kolumbiai parasztok egyszerűen letarolták a frailejónokat, bevonva ezzel a paramót a mezőgazdaságba. Szerencsére az 1980-as években a büntető törvényköny módosításával sikerült a kormánynak megóvnia az ökoszisztémát; egy frailejón elpusztításáért pénzbüntetés mellett börtönbüntetés is jár. Azóta a paramo területe nő, jó részét pedig elzárták a turizmus elől. De nem az Ocetát.

     Az Ocetá paramóra bekukkanthatnak a turisták, bár nem igazán teszik

Egy óra emelkedés után, 3700 méter magasan egy izgalmas kanyonba futunk be, amit a helyiek Ciudad Perdidának, vagyis Elveszett Városnak neveznek.

Leereszkedünk a Ciudad Perdidához

Leereszkedünk a mélyére, majd átkelünk egy természetes alagúton, aminek kijáratánál egy szarvaspárba botlunk. Egyáltalán nem tartanak tőlünk, ami nem véletlen, mivel a pumák kiirtásával megszűnt a természetes ellenfelük, a vadászat betiltásával pedig az emberekkel sincs kapcsolatuk. Kíváncsian figyelnek minket, kis híján meg tudjuk őket simogatni.

Hihetetlenül közel merészkednek hozzánk a szarvasok

Jó három órás túra után érjük el a paramo szélét, ahonnan remek kilátás nyílik a Laguna Negrára.

Előtérben Kamilla és Erwan, háttérben José és a fiai, no meg a Laguna Negra

Megebédelünk, majd elindulunk visszafelé az Ocetá paramo pereme mentén. Egészen elképesztő a látvány a hegyvidékre, annyi képet lövünk, hogy szépen lassan lemaradunk a csapattól. 

Nagyon megérte feltúrázni az Ocetá paramóra

Blanca egyre rosszabbul van, így nagyon megörül, mikor végre elkezdünk ereszkedni. Érintünk még egy apró tavat, majd délután 3 magasságában visszaérünk a kocsihoz. Nehéz nem szuperlatívuszokban beszélni erről a vidékről, amiről persze egyetlen útikönyv sem ír.

  Vad vidékeken túráztunk egész nap

Monguí főterén beülünk sörözni egy helyi kocsmába. José megesket, hogyha Aguazulban járunk, mindenképp hívjam fel, mert körbevisz minket a Los Llanoson, keresünk olyan lagúnákat, amikben láthatunk vízidisznókat. Felírjuk a számát, ahogy mindenki elérhetőségét is felvéssük egy papírra, majd összepakolunk és lebuszozunk Sogamosóba. A terminál közelében keresünk szállást, de a legtöbb helyről elzavarnak minket, mivel nincs jogosultságuk külföldi vendéget fogadni. Végül csak találunk egy megfizethető koszfészket, majd rácsörgünk Kamilláékra, akik ugyancsak itt éjszakáznak valahol, és vendéglátójukkal egyetemben elmegyünk billiárdozni.

Négy gyönyörű napot töltöttünk Monguí és környékén. A Tota-tóba nem sikerült beleszeretnünk, de a faluba és a paramóba igen. Egészen biztos, hogy ide még visszatérünk.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Hogy melyik a legszebb kolumbiai kisváros? Erre a kérdésre a többség valószínűleg azt válaszolná, hogy Villa de Leyva vagy Barichara. Pedig egy fenét! Kolumbia legszebb kisvárosa Monguí, amit érdemtelenül nem látogat senki. Amúgy meg körbeutaztuk a Tota-tavat, ahol tanultunk egy keveset a spanyolok érkezése előtt itt élő muiscákról. Nagyon élvezzük Kolumbiát. 

A táj Sogamoso felé sem változik. Elsőként átkelünk azon a Duitamán, ami magát a szén fővárosának nevezi, majd nem sokkal később befutunk Sogamosóba, ahol pedig acélgyárak sorakoznak. A két város által uralt medencét nevezhetjük Kolumbia nehézipari fellegvárának, annak minden rá jellemző problémájával. Bár ebben a két városban a legalacsonyabb a munkanélküliség, cserébe azonban itt a legszennyezettebb a levegő. Mivel sűrű a kamionforgalom, az utak rosszak, állandóan száll a por, szóval a környéket nehéz élhetőnek nevezni.

Nem is maradunk sokáig Sogamosóban, azonnal felpattanunk egy Monguíba tartó buszra, mert azt hallottuk róla, hogy Boyacá megye legszebb települése. Akik ezt állítják, nem hazudnak. Az odavezető út is szép hegyvidéken át vezet, de amint befutunk Monguíba, ismét tátva marad a szánk. Cucunubá és Ráquira után ismét egy tündérmesébe illő koloniális kisvárosban találjuk magunkat, amiről lerí a gazdagság. Az egyetlen negatívuma a helynek, hogy meglehetősen hideg, mivel 2900 méter magasan fekszik, ráadásul érkezésünkkor esik az eső, így az első fél órát a könyvtár eresze alatt töltjük.

Monguí főtere

Monguíban nem könnyű megfizethető szállásra bukkanni. Az a két-három panzió, ami a főtér környékén található, meglehetősen drága, így kénytelenek vagyunk a helyi zimmer freieket végiglátogatni. Végül egy kedves, középkorú pár vendégszobájában kötünk ki, ahová a szemrevaló 18 éves lányuk enged be minket, akit a falu kegytárgyait árusító boltjában találunk meg. 

     Ez itt egy olyan vendégház, amit kicsit drágáltunk

Monguí lakói többnyire spanyol nemesek leszármazottai, akik szénbányászatból és marhatartásból gazdagodtak meg. Ahogy a szén leértékelődött, úgy álltak át sokan a turizmusra és focilabda készítésre. Igen, focilabdára. Állítólag a kolumbiai első osztályban mai napig Monguíban készített labdákkal játszanak, amiket kézzel varrnak. Ez az egyetlen falu Kolumbiában, ahonnan a turista valószínűleg nem hűtőmágnest, hanem egy labdát visz haza.

Méghogy a focilabda nem lehet dísz

Eláll az eső, így végre körbesétálhatjuk Monguít. Mit mondjak?! Képtelen vagyok betelni a kolumbiai kisvárosokkal, az összes olyan, mintha megelevenedne előtted a múlt. Errefelé azt mondják, nem kell újat kitalálni, csak lemásolni azt, ami évszázadokon keresztül működött, így minden ház 3-400 éves múltra tekint vissza.

Monguí egy igazi tündérmese

Este beülünk egy helyi kifőzdébe, ahol Monguí specialitását, a májas hurkát kóstoljuk meg. Csalódunk. A kapribogyótól erős íz nem zavar, az viszont igen, hogy ezt is telinyomják rizzsel, mint mindent errefelé.

     Ez inkább rizses hurka, mint májas

Másnap visszabuszozunk Sogamosóba, de csak azért, hogy elkapjunk egy buszt, ami az innen 20 kilométernyire található Tota-tóhoz megy. Kolumbia legnagyobb tava 3015 méter magasan fekszik, elég magason ahhoz, hogy Eri Aquitaniába érve megszédüljön. Amíg ő az egyik padon próbál magához térni, én körbejárom a főteret, ami nem kimondottan szép.

Aquitania már messze nem olyan szép, mint volt Monguí, de ez a templom azért nem rossz

Aquitania hagymatermesztésből él, ahogy egyébként a vidék is. Mikor Eri magához tér, elindulunk a tó mentén délnek, abban reménykedve, idővel csak jön egy busz vagy kocsi, amivel eljutunk a Tota-tó leghíresebb öblébe, Playa Blancához. 

Errefelé minden a hagymáról szól

Autó lesz belőle. Egy yopali család áll meg mellettünk, akik turistáskodni jöttek a hegyek közé, kicsit kiszabadulva a Los Llanos fojtogató hőségéből. Sokat mesélnek a kolumbiai szavannáról, de hogy állatokat hol lehet látni, azt nem tudják, és nem is igazán értik, miért akarunk annyira vízidisznókat nézni.

Playa Blanca tényleg szép, bár az egész Tota-tó nem annyira mozgatja meg az ember fantáziáját. Nincsenek körülötte hegyek, csak hagymaföldek, amik ráadásul erősen szaglanak.

     Ez a Playa Blanca nem a Karib-tengernél van

Az egyik tanyán sikerül is vennünk pár szálat, bár a család, akitől vásároljuk nem érti, hogy 1000 pesoért miért nem visszük el az egész, öt kilós csomót. Mikor elmondjuk nekik, hogy nem főzve lesz, hanem nyersen fogyasztva, elkerekedik a szemük. Latin-Amerikában a hagymát sehol nem eszik nyersen, csak főzve vagy salátaként.

    Ők hoztak el minket a Playa Blancára

Már vagy egy órája sétálunk az úton, mire végre érkezik egy busz, ami Izába tart. Elsőként a tóval azonos nevű Tota faluban kötünk ki, aminek főterét élethű kőszobrok díszítik. Ökörrel szántó parasztok, gyapjút írező asszonyok és sok más installáció látható a téren, amiket sikerül körbefotóznunk addig, amíg a buszra felszáll vagy két tucat falusi. 

    Eri pózol a szobrokkal Tota főterén

A környéki falvak közül Cuítiva a legkisebb. Itt csak egy pillanatra állunk meg, de sikerül képet készítenünk a főtérről, aminek közepén egy Bochica nevű istent ábrázoló szobor áll. A legendák szerint Bochica, a keleti tengereken át érkezett istenség itt, a Tota-tóhoz közel tanította meg a muiscákat földet művelni, miután Monetá, a muiscák teremtő istene létrehozta a tavat. A tó korábban egy sötét, fekete barlang volt, aminek mélyén Busiraco, a gonosz szellem élt. Őt egy hatalmas, fekete kígyó őrizte, ami minden éjszaka elnyelte a Napot. Mikor Monetá megkapta Bochicától a muiscák szent kövét, egy gyönyörűen fénylő smaragdot, a teremtő isten leküldte Siramenát, az istenek táncosát a Földre, hogy győzze le a kígyót. Siramena egy, a vizek istenének felajánlott arany diszkosszal halálos sebet ejtett a szörnyön, ami végül elpusztult. Monetá ekkor odalépett a tátongó mélység szélére, és beledobta a Bochicától kapott smaragdot. A drágakő egybeolvadt a kígyó testével, ami vízzé változott és hullámozni kezdett. Mivel már volt vizük a muiscáknak, így Bochica elkezdhette az indiánok tanítását.

Bochica szobra Cuítiva főterén

Nem sokkal később befutunk a termálfürdőiről híres Izába, aminek a többi tó körüli településsel ellentétben koloniális bája van. Sokáig azonban nem élvezhetjük, mert esni kezd az eső, így helyette inkább beülünk egy sarki étterembe, ahol totai sült pisztrángot eszünk. Érdekes módon nem savanyúságot hoznak ki hozzá, hanem gyümölcssalátát, ami nem jellemző Kolumbiára. 

   Izát az eső miatt nem sikerül kiélveznünk

Izából alig húsz perc alatt Sogamosóba érünk, majd onnan visszabuszozunk Monguíba. Holnap irány a paramo!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Kolumbiában minden napra jut valami csoda. A legtöbb turista jellemzően átrohan a Bogotái-fennsíkon, pedig számtalan látnivalót rejt. Két hete járjuk a falvakat, és naponta többször is leesik az állunk. Ráquira koloniális falujában és a Candelaria-kolostorban jártunk, majd Tunjában felfedeztünk egy gyönyörű templomot, amit mindenkinek látnia kéne.  

Chiquinquirában egy collectivóként, azaz iránytaxiként üzemelő minibuszra pattanunk, amivel Tunja felé indulunk. Valamivel kevesebb mint egy óra alatt egy bűbájos faluban találjuk magunkat, amit Ráquirának hívnak. Minden ház élénk színű, lábazatukat méteres magasságig indián arcokkal vagy totemállatokkal díszítették. És ha mindez nem volna elég vidám és szemet gyönyörködtető, minden ház igényesen megfaragott faerkélyéről pompás, kézzel készült függőágyak, fonott vesszőkosarak vagy színes lampionok lógnak. Az összes házikó hatalmas ajándékboltként üzemel, a fazekasműhelyek pedig ontják magukból a szebbnél szebb, frissen kiégetett vörös cserépedényeket. 

Ráquirai utcakép

A főtér is élettel telt. A fiatalok iskola előtt és után itt gyülekeznek, az öregek egész nap a padokon ücsörögve cseverésznek, a gyerekek pedig visongva rohangásznak a fák körül. Ráquira főterét viszont nem csak az itt élők töltik meg vidámsággal, hanem azok az ember nagyságú kerámiaszobrok is, amik egy-egy életjelenetet ábrázolnak a falu hétköznapjaiból. 

Ráquira kerámiáiról híres

Ha még nem volna egyértelmű, megjegyzem, hogy a falu épp úgy néz ki, mint ahol pontosan tudják, mi kell a falusi turizmus fellendítéséhez. A turisták azonban nem jönnek, aminek valószínűleg az az oka, hogy innen nem messze fekszik Villa de Leyva, Kolumbia legnépszerűbb koloniális kisvárosa, s mint olyan, elszipkázza a turistákat a környékről. Van ennek pozitív hatása is, például az, hogy nagyon könnyen találunk szobát, ráadásul olcsón. A hostelünk épülete annyira új, hogy a tulaj srác épp most lakkozza a vadonatúj lépcsőt. A belső kertben erős higítószag terjeng, képtelenség megmaradni, ezért épp csak behajítjuk a holminkat a szobába, majd fogunk egy taxit, és a falutól hét kilométerre található Monasterio de la Candelaria nevű szerzetes kolostorba "menekülünk".

Monasterio de la Candelaria

A kolostort 1604-ben építtette egy bizonyos Mateo Delgado nevű spanyol szerzetes, azokat a szerzetestársakat gyűjtve össze benne, akik addig a hegy környező barlangjaiban leltek menedékre. A múzeumban található gazdag arcképcsarnok és antik festmények gyűjteményénél ezért sokkal izgalmasabb az a földbe vájt "hálófülke", amit a kolostoron kívül egy odúba süllyesztve hagytak meg eredeti állapotban.

 Ilyen odúkban laktak a szerzetesek a kolostor megépítése előtt

A múzeum egyik termében a világ összes országának pénzérméit gyűjtik. Forint még nincsen, ezért lelkesen pótoljuk a hiányt.

Ráquira ugyan kedves hely, de a színes házainál többet nemigen tud felmutatni, így a délelőtti órákban nekiindulunk Tunjának. Nincs közvetlen járat, csak az elágazásnál fekvő apró faluig, Tinjacáig mennek collectivók, ráadásul nincs nagy forgalom, így jó egy órán át kell várakoznunk, amíg megtelik a kocsi. 

Ráquira szép falu, csak nem túl izgalmas

Tinjacá nagyon pici falu, tulajdonképpen csak azért tud megmaradni, mert keresztülfut rajta a Chiquinquirát Tunjával összekötő 60-as út.

Tinjacá apró temploma

Tunja 2800 méter magasan, Kolumbia egyik legrégebb óta lakott vidékén fekszik. Közvetlenül a spanyolok érkezése előtt muisca indiánok lakták. Kegyetlenkedéseiről és szigoráról híres törzsfőnökük, Goranchacha nevezte el a várost Hunzának, ami chibcha nyelven erős férfit jelent. 1537-ben Hunzát elfoglalták a konkvisztádorok, Goranchacha ugyanebben az évben meghalt, és a spanyol Gonzalo Suárez Rendón megalapította a muisca város helyén Tunját. 

Tunja közkedvelt turisztikai desztináció, bár mindezt vélhetően nem a sok kolumbiai várostól messze elmaradó szépségének köszönheti, hanem inkább Villa de Leyva és Sierra Nevada del Cocuy közelségének. Legalábbis ez a benyomásom támad, amikor a baljós hangulatú Parque Santander mellett lepattanunk a buszról. A parkban barátságtalan, rideg arcok váltják egymást, szedett-vedett vörös téglás házak sorakoznak a poros utcák mentén. Teszünk pár kanyart a meredeken emelkedő járdákon mire rábukkanunk egy parányi, de elfogadható árú szobára. 

Tunja a koraesti órákban

Még előttünk áll az egész délután, ezért a város megtekintését nem a koloniális templomokkal kezdjük, hanem még világosban az egyik szegénynegyednek otthont adó dombra vonszoljuk fel magunkat. A környék cseppet sem kellemes, de a térképünk ide jelöli a Cojínes del Zaque névre keresztelt archeológiai parkot, amiről nincs sok ismerete a tudománynak. Ahogy minden ősi indián kultúrából származó, misztikus eredetű emléket, úgy ezt is csillagászati és szakrális szereppel ruházza fel a régészet. Elméletileg néhány hatalmas korong alakú sziklát kellene látnunk, ehelyett csak pár szanaszét tört kőmaradványra bukkanunk, amiknek nagy része kezd a föld és a friss tehéntrágya martalékává válni. Csalódottan kullogunk vissza a belvárosba.

Cojínes del Zaque, ami ceremoniális központ helyett inkább legelőnek tűnik

Ha az ember meg szeretné ismerni Tunját és esztétikailag is valami szépre vágyik, akkor érdemes a katedrálisra és a város többi templomára koncentrálni. Tunja katedrálisa történetesen egész Kolumbia legöregebb katolikus temploma, a főtéren álldogál Simon Bolívar tekintélyes méretű lovasszobrával az előtérben. 

Tunja katedrálisa a legöregebb Kolumbiában

A történelmi városközpontot övező utcákat róva belebotlunk az 1570-es években épült Iglesia de las Nievesbe, majd az 1640-ben elkészült, szolídan fehérre meszelt San Francisco templomba. Elhaladunk az 1571-ben épült Santa Clara la Real kolostor előtt, aminek kapuját nyitva találjuk. Odabenn múzeum üzemel, ahová egy nagyon kedves, itt dolgozó nő azonnal meginvitál minket. 

  San Francisco-templom

A következő fél órában végigjárjuk azokat a parányi sötét zárkákat, ahová Francisca Josefa de Castillo örömmel zárkózott be, hogy szívszaggató gondolatait papírra vesse. Már amikor volt papírja. A 17-18. században Dél-Amerikában nem volt divat, hogy a nők írjanak és olvassanak, így igen nehéz volt papírhoz jutniuk. Azonban Francisca Josefa akkor sem volt rest, mikor nem jutott papírhoz. Olyan erősen dolgozott benne az írói vágy, hogy beszáradt tintáját saját könnyeivel hígította fel, majd papír híján a fehér falat töltötte meg keserves gondolataival. A falat azóta többször átfestették, de lézerfény hatására ma is előtűnnek a sorok.

Nehezen olvasható, állítólag szörnyen búskomor iromány az egyik szoba falán

A múzeumhoz tartozik egy templom, amit azonban csak a zárda lakói és a múzeumlátogatók láthatnak. Nem várunk sokat tőle, és így nagyon kellemeset csalódunk. A falaknak vöröses árnyalata van, amiken rengeteg kép lóg. Minden hihetetlenül öregnek tűnik, mégis ragyog az egész. Leginkább a quitói Iglesia de la Compañíához tudnám hasonlítani.

Kevés szebb templombelsőt láttunk ennél Dél-Amerikában

A sok világfájdalom után másnap reggel már nem vágyunk több kolostorra. Kiszaladunk a terminálra és buszra pattanunk, hogy egy diadalmas csata helyszínére látogassunk el. A dél-amerikai függetlenségi háború egyik sorsdöntő csatája Tunjától alig 14 km-re délre zajlott. A várost ebbe az irányba elhagyó buszok elhaladnak az emlékmű mellett, ami egy kopár, de zöld domb tetején áll. Rövid séta után rábukkanunk egy egyszerű fehér kőhídra, ami a függetlenség egyik jelképévé vált, mivel ez a híd köti össze a spanyolok által uralt és a lázadók által felszabadított területeket. 

Puente Boyacá, Kolumbia legfontosabb csatájának helyszíne

Pár percnyire tőle egy szárnyas angyalokkal körülvett Simon Bolívar szobrot emeltek az 1819. augusztus 7-én lezajlott csata emlékére, amelyben Dél-Amerika felszabadítója kulcsfontosságú győzelmet aratott. Lövünk néhány fotót, majd leintünk egy visszafelé közlekedő buszt. Nem maradunk Tunjában, hanem folytatjuk utunkat tovább északnak, ahol Sogamosót és a környező falvakat szeretnénk felfedezni.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Mi is érezzük, hogy egy kicsit sok lesz a templomokból, de hát ez Dél-Amerika, ahol minden Jézusról és Szűz Máriáról szól. Chiquiniquirában jártunk, Kolumbia legszentebb zarándokhelyén, meg egy szénből meggazdagodott faluban, Cucunubában, amiről érthetetlen módon egyetlen útikönyv sem ír. Van mit felfedezni Kolumbiában.

Visszatérünk La Playába, ahol még mindig terjeng a dögszag. Nincs szerencsénk a buszokkal, egyik északnak tartó járat sem áll meg nekünk, így nekiállunk stoppolni. Pont mielőtt elhánynánk magunkat a rothadó kutyahús szagától, megáll mellettünk egy furgon. A két fickó Chocontába megy, pont oda, ahová mi is, de előtte még megállnak a Sisga-víztározónál egy rövid értekezletre, mivel a cundinamarcai nemzeti parkok felügyelőségétől vannak. Az elmúlt években rengetegszer elmentünk már a víztározó mellett, de megállni soha nem volt lehetőségünk, így tulajdonképpen még örülünk is a pihenőnek.

    Eri nézelődik a Sisga-víztározónál

A tó szép, de nem emiatt marad emlékezetes a pauza. A két figura olyan, mintha egy burleszkből lépett volna elő, amihez nyúlnak, elromlik, összeomlik, megsemmisül. Húsz perc után szólnak, hogy indulunk tovább, az ám, csakhogy bezárták a kulcsot a kocsiba. Negyed órán át próbálják kinyitni az ajtót a résnyire nyitva hagyott ablakon keresztül, de sehogy nem megy. Végül feltörik a saját kocsijukat, leszedve az ablaküveg takaróléceit és szétbarmolva a zárat. Mire sikerül kinyitniuk, kiderül, hogy az anyósülés felőli ajtó mindvégig nyitva volt. A víztározónál dolgozó parkőrök nagyokat röhögnek a két szerencsétlenen, akik persze egymást kezdik hibáztatni a rongálás miatt.

Chocontá ide nincs negyed óra, de ezt a rövid időt is sikerül szórakoztatóvá tenniük. Az ablak takaróléceit a kocsi tetején hagyták, amiket egy erősebb széllökés lerepít, szétszórva a darabjait az autópályán. Én szedem össze nekik, mire megint egymásra kezdenek mutogatni. Végül beérük Chocontába, ahol búcsút intünk a két jószándékú, de teljesen félkegyelmű fickónak.

A várost a 16. században alapították a spanyolok egy korábbi indián falu helyén. Állítólag a környéken van valami termálfürdő, de az ilyenek nem szoktak minket lázba hozni, így lövünk pár képet a főtérről, majd megkeressük azt a terminált, ahonnan állítólag buszok indulnak Ubatéba. 

Chocontá nem varázsolt el minket

Kolumbiában jellemzően jók a buszok, ez alól azonban kivétel Chocontá. Ennyire lepukkant csotrogánnyal szerintem Nicaragua óta nem találkoztunk, pedig eltelt azóta pár hónap. Rajtunk kívül csak egy fiatal lány utazik a buszon, ő is leszáll negyed órán belül, így már érthető, miért nincs pénz karbantatrtásra. Az út ismét elég szörnyű, úgy néz ki, hogy a 45-ös és az 55-ös országút között csak földutakon át lehet közlekedni. Mondjuk ilyen útra tényleg felesleges lenne jó buszokat küldeni.

Egy órányi pornyelés után elérjük a Laguna Suescát, ami inkább hasonlít horgásztóra, mint lagúnára. Innen cikkcakkban haladunk tovább a Bogotái-fennsíkot lezáró hegyek között, amiket az itt élők szétfurkáltak szén után kutatva. Ettől a pillanattól kezdve szénport szívunk a klasszikus helyett, így nem kicsit könnyebbülök meg, mikor feltűnnek a távolban Ubaté körvonalai. Áthaladunk egy apró falun, amit nem jelöl a nálunk lévő térkép, pedig minden kétséget kizáróan ez az eddigi legszebb település az összes közül, amit az elmúlt napokban láttunk. Mikor befutunk Ubatéba, azonnal el is döntjük, hogy visszabuszozunk a faluba, csakhogy nem tudjuk a nevét.

Ubatéban nagyon kevés koloniális jellegű épület maradt

Ubaté jelentése 'Véres Föld', de hogy pontosan miért kapta ezt a nevet az indiánoktól, nem tudjuk. Bár a spanyolok már a 16. században megvetették a lábukat a völgyben, sajnos nem sok koloniális bája maradt a városnak a 21. századra. A főtéren áll egy felejthető neogótikus templom, de ennyi és nem több. A régi házakat az itt élők elbontották, a helyükre pedig ugyanolyan ronda téglakockákat építettek, mint amikből oly sokat láttunk Peruban és Bolíviában. Nem tudom miért van így, de minél magasabban van egy város, annál kevésbé törődnek az ott élők a házak kinézetével.

Ubaté neogótikus temploma

Egy gyors ebéd után visszasétálunk a főúthoz, és felszállunk egy visszafelé tartó buszra. Alig tíz perc múlva megérkezünk a szép faluba, aminek most már a nevét is tudjuk: Cucunubá. Furcsa, de a falut nem jelölik a térképek és nem írnak róla az útikönyvek, pedig Cucunubá van olyan szép, mint Villa de Leyva vagy Barichara. Hogy miért tudott ez a falu megmaradni koloniálisnak és Ubaté nem? Hát azért, mert amíg a nagytestvér a rosszul jövedelmező tejtermelésnek állt neki, addig ez az apró falu Kolumbia legjobb szenét bányássza ki a környező hegyek mélyéről. Annyira menő errefelé a bányászat, hogy állítólag Cucunubában 100 %-os a foglalkoztatottság, ráadásul a falu lakóinak többsége nem mezei bányászok, hanem mérnökök és bányatulajdonosok. Így könnyű szép házakat építeni.

Cucunubáról senki nem hallott, pedig a Bogotá környéki falvak legszebbje

Szeretünk az ilyesfajta falvakban ücsörögni a főtéren, bámulni az embereket, szóba elegyedni velük, rácsodálkozni a mérhetetlen nyugalomra. Cucunubá jó hely, aki errefelé jár, mindenképpen keresse fel, nem fog csalódni.

Idősöső indián Cucunubá főterén

Visszatérünk Ubatéba, ahonnan az 50 kilométerre északra fekvő Chiquinquirába szeretnénk eljutni. Péntek lévén buktuk az utolsó közvetlen buszt, az egyetlen esélyünk a fél háromkor induló tanyasi járat, ami tele van diákokkal. Nem kis felfordulást keltünk a jelenlétünkkel, nem hiszem, hogy ezidáig túl sok gringó utazott volna ezzel a busszal. Mindenki mosolyog ránk, megkínálnak rágóval, próbálnak kommunikálni velünk. Gyorsan elszáll az első óra, de ahogy fogyatkozik a gyereksereg, úgy kezdjük egyre elárvultabbnak érezni magunkat. Engem mindig frusztrál, ha nem tudom, merre járunk, és ez most egy ilyen eset.

A tanyákat bozótos váltja fel, így futunk be egy San Miguel Sema nevű településre, ahol az utolsó utas is leszáll. Megtudjuk, hogy a jegy 20 000 peso volt Semáig, ami eléggé húzos, mivel ha sikerült volna egy közvetlen buszt fognunk Ubatéban, egy tizesből megúsztuk volna a kalandot Chiquinquiráig. A sofőr megnyugtat minket, hogy nekünk turistáknak féláron adja a jegyet, de cserébe üljünk mellé, és meséljünk az országunkról. Nem hiszem, hogy a világon van mégegy olyan ország, ahol a turistától csak azért nem kéri el egy buszsofőr a jegy árát, mert az külföldi. Kolumbia ilyen.

Sötétedik és esik, mire a városba érünk. Szerencsére a buszsofőr közel áll meg a belvároshoz, így elég gyorsan jutunk szobához. Egy irodaházban kialakított hotelében lelünk menedéket, meglepően olcsón. Úgy néz ki, elhagytuk Bogotá vonzáskörzetét, mert Chiquinquirában nem csak a szállás, a kaja is sokkal olcsóbb. 

Chiquiniquirá pont úgy néz ki, mint Zipaquirá

A város pont úgy néz ki, mint Zipaquirá, de ide nem a sóbányák miatt jönnek a turisták, hanem a bazilika miatt, ami Kolumbia legszentebb zarándokhelye. A spanyolok érkezésekor egy Andrés Jadraque nevű szerzetesnek az volt a feladata, hogy kápolnát emeltessen a környéken, amit egy Szűz Máriáról készült képpel kellett felszentelnie. A képet festő hiányában megtért indiánokra bízta, akik azonban gyenge minőségű vásznat használtak fel a műhöz. A kép Chiquinquirá párás levegőjén hamar pusztulásnak indult, így leszedték a kápolna faláról, és egy raktárba került. Néhány évvel később egy María Ramos nevű hívő úgy döntött, felújítja a festményt, erre azonban nem került sor, mert amint kikerült a raktárból a kép, egy jelenés során magától renoválódott. Az esemény hatására Chiquinquirából zarándokhely lett, a jelenést számtalan népdal és mese is megörökítette, beivódott a nemzeti öntudatba. 

       A chiquinquirái bazilika a legnagyobb az országban

Egy ilyesfajta kegytárgy nem maradhatott egy mezei kápolnában, így a függetlenség kikiáltása után azonnal átpakolták az új, gigantikus méretű bazilikába. A kép azóta túlélt földrengéseket, rongálásokat, végül 1919-ben az akkori elnök, Marco Fidel Suárez a Chiquinquirái Szüzet Kolumbia királynőjévé koronázta. No, hát azóta a város zarándokhely, de nem csak kijelölt alkalmakkor, hanem az év 365 napján folyamatosan. Mivel kismillió hívő érkezik a bazilikába, minden áldott nap hajnali 5-től este 7-ig misét tartanak a nagyérdeműnek. A jeles napokon persze teltház van, de egy mezei hétvégén, mint a mostani is, nincs nagy tömeg, így szerencsére sikerül fotót készítenünk a bazilika belsejéről és a szent képről is.

     Az a pici kép az oltár felett Kolumbia legszentebb kegytárgya

A jelenés tehát nem a bazilikában, hanem egy kápolnában történt, ami véletlenül pont szemben van a szállónkkal.

Iglesia de la Renovación - ahol a csoda történt

Az apró templomon belül kiemelt helyszín az alagsor, ahol a csoda történt, s ahová az 1919-es megkoronázott Szűz replikája is került. 

1919-ben lett Szűz Mária Kolumbia királynője

Úgy belejöttünk a templomok felkeresésébe, hogy mielőtt elhagynánk a várost, felbaktatunk a Szent Barbara-templomhoz, ami egy apró domb tetején áll. A kilátás innen a legjobb a városra, de egy fotóval nem ússzuk meg a dolgot.

Chiquinquirá látképe a Santa Barbara-templomtól

A templom bejáratánál belebotlunk egy idős ügyvédbe, aki Erire úgy bámul, mintha megjelent volna neki a Szűz Mária. Mikor rájön, hogy nem csoda történt, csupán belebotlott két furcsa gringóba, akik templomról templomra szaladgálnak a városban, azonnal szóba elegyedik velünk. Annyira megörül az ott létünknek, hogy meghív minket az irodájába beszélgetni. Egy órán át tart ott, fiatal titkárnője csak vadul mosolyog, tudja, hogy habókos a főnöke, és hogy két hátizsákosnak igazából semmi keresnivalója nincs egy ügyvédi irodában. Mesél sok mindenről, családjáról, feleségéről, no meg Európáról, ahol nem egyszer járt, csak azt nem érti meg, hogy nekünk már nagyon mehetnékünk van Tunjába. Végül csak szabadulunk, így még sikerül ma elhagynunk Chiquinquirát.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Kolumbiában is van olyan település, amit elnyelt egy víztározó, de errefelé kicsit kulturáltabban oldották meg a dolgokat, mint Bözödújfalun a románok. Guatavitában jártunk, ami bizonyíték arra, hogy lehet élhető várost mesterségesen is létrehozni. Ha minket kérdeztek, Kolumbia Dél-Amerikában olyan, mint Svájc Európában.   

Pontban háromkor indul a buszunk Nemocónból Suescába egy olyan tré úton, amihez hasonlóval Kolumbiában ezidáig nem sűrűn találkoztunk. A táj is megváltozik, kicsit ismét az Altiplanón érezzük magunkat. Az egyetlen különbség  az, hogy bár száll a por rendesen, a busz itt mégis tiszta. Hiába, ez csak Kolumbia.

Fél óra elteltével futunk be abba a Suescába, ahová hétvégente rengeteg bogotái fiatal érkezik, mivel ez Cundinamarca via ferrata központja. A falu határában van egy közel száz méter magas függőleges sziklafal, ott építették ki a kötélpályát. Hétköznap lévén Suesca csendes, már amennyire egy kolumbiai falu csendes tud lenni. Sajnos nem marad sok időnk a településre, mert pár perc múlva indul a busz a Pánamerikai aútóúthoz, La Playába. Hogy miért kapta az elágazás a 'strand' nevet (playa spanyolul strandot jelent), azt nem tudom, mivel a környéken egy csepp víz sincs. Dögszag azonban van. Az út szélén egy döglött kutya kb. két hetes teteme fekszik, ami még rendjén is lenne, végülis a Pánamerikai autóútról van szó, de hogy az itt élőket ez nem zavarja, az felettéb furcsa. Mindenki kint sörözik a háza előtt, és nyilván jólesően szippantja magába azt a bűzt, amit leírni elég nehezen lehet. Ezeknek az embereknek vagy nincsen szaglásuk, vagy már annyira megszokták az elhullott állatok szagát az autópálya mellett, hogy egy ilyen kis semmiségért egyikük sem ragad ásót.

Szerencsére nem kell sokáig a bűzben ácsorognunk, mert érkezik egy Guatavitába tartó busz. Érintjük Sesquilét, amiről még életemben nem hallottam, pedig a főtere meseszép. Gyönyörűen felújított koloniális házak fognak közre egy templomot, a háttérben pedig a Tres Viajes erdővel borított csúcsai láthatók. Hogy lehet, hogy egy ilyen szép faluról nem ír egyetlen útikönyv sem? 

Sesquilé helyet követel magának az útikönyvekben

Sesquilé után az út lemegy a Tominé-víztározó partjára, aminek vízszintje - köszönhetően az El Niñónak - vagy tíz méterrel lejjebb van a normálisnál. Ezek a jó kolumbiaiak tudják, hová kell víztározót csinálni. A Velencei-tónál kb. háromszor nagyobb lagúna partján futó út valami meseszép, az eukaliptusz ligetek pedig még érdekesebbé teszik.

 Elég jól néz ki a Tominé-víztározó

Délután öt magasságában futunk be Guatavitába, amit korábban koloniális kisvárosként képzeltem el. Ha hatvan évvel ezelőtt érkeztem volna ide, nem is tévedtem volna sokat, de a 21. századi Guatavita minden, csak nem koloniális. No, nem a modern építészet remekei változtatták meg a városképet, hanem maga a víztározó, ami elöntötte az egykor volt falut. Az itt élőket száz méterrel feljebb költöztették egy kopasz és szeles domboldalba, de ha már így esett, felajánlották nekik, hogy az állam olyan települést épít nekik, amilyet ők szeretnének. A falu lakói az andalúz építészet mellett tették le a voksukat, így hát Guatavita olyan lett, mint egy mini Marbella, tengerpart nélkül. 

Guatavita olyan, mint egy andalúz kisváros

Óhatatlanul felelevenedik bennem Bözödújfalu története, amit a románok 1994-ben, harminc évvel Guatavita után árasztottak el, majdnem ugyanilyen kulturált módon. Jobb nem is belegondolni.

Szállást nem találunk könnyen. Mivel a falu olyan Kolumbiában, mint Magyarországon Szentendre, ezért minden a duplájába kerül. Sötétedik, mire rátalálunk a Hospedaje Calipsóra, egy egyszerű bányászember vendégházára, ahol 40 000 pesóért sikerül kivennünk egy iszonyatosan lepukkant szobát, aminek WC-jéből dől ki a csatornaszag. Úgy néz ki, ez a nap a bűzről szól.

Mintha a koloniális időkből származna az épület, pedig csak 50 éves

Amúgy Guatavita szép. Kevés helyen működik a mesterséges városépítés, de Guatavitában - leszámítva a templomot - jól jött ki a lépés. Minden ház fehér, a mediterrán tetők és előkertek pedig abszolút spanyol hangulatot adományoznak a településnek. Külön jó, hogy Guatavita megindult a gasztronómiai fejlődés útján, amit elsősorban nem az éttermeinek, hanem a trendi szendvicsbárjainak és turmixozóinak köszönhet.

Minden szép és jó, de a templom nem jött össze

Amúgy minden sarkon van egy kézműves bolt, így Guatavita valóban kicsit olyan Bogotá mellett, mint Szentendre Budapest mellett. Hogy mi az, amit mégsem szeretünk benne? Az a hideg. Bár Guatavita ugyanúgy 2700 méteren fekszik, mint a Bogotá-fennsík bármely települése, mégis legalább 3-4 fokkal van hűvösebb itt, mint volt Tabióban vagy Zipaquirában. 

Másnap Sopo felé vesszük az irányt. Állítólag ez az a kisváros, ahová La Calera mellett a legtöbb városból elvágyódó bogotái költözik, s ettől igen gazdag. Az tény, hogy a városka környékén szép villák és haciendák sorakoznak, de maga Sopo Kolumbia csúnyább települései közé tartozik. Ami miatt mégis érdekes, az a hegyek lábánál található Santuario Señor de la Piedra, vagyis egy szentély, amit egy 18. században talált kavics védelmére építettek 1909-ben. 

Santuario Señor de la Piedra

1753-ban a parókia takarítónője, Rosa Nieto épp a La Moya-patak egyik természetes medencéjében mosta a ruhákat, amikor a vízből fény kezdett kiáramlani. Rosának megjelent Jézus, majd eltűnt, és egy kavicsot hagyott maga után, amibe beleégett az alakja. A takarítónő hazavitte a követ, ami éjszaka ismét megelevenedett. A csoda hatására elvitte azt Sopo papjának, aki azonban nem látott emberalakot a kavicson, így bolondnak bélyegezte Rosát. A nő két napon át azért imádkozott, hogy újra történjen meg a jelenés, különben a falu őrültnek fogja titulálni. Harmadnap a pap felkereste Rosát, elkérte tőle a követ, mikor ismét bekövetkezett a jelenés. A kavicson állítólag ma is látni Jézus alakját, de ezt igazolni nem tudjuk, mivel a kápolnában éppen misét tartanak, és nem férünk be. (Később az interneten kutakodva találunk egy fotót a kőről, amin tényleg látszik egy emberalak.)

     Ez valóban Jézus lenne kőbe égve? (forrás: sopo-cundinamarca.gov.co)

Sopóból gyalog indulunk vissza, annak reményében, hogy idővel csak jön egy olyan busz, ami Guatavitába megy. Nincs rá szükség, mert nem messze a várostól megáll mellettünk egy fickó, aki Guascába tart az egyik barátjának a fincájára. Guasca egész közel van Guatavitához, így szívesen szállunk be mellé.

Hiába Sopo a népszerűbb a bogotáiak között, Guasca a szebb. A főterén álló katedrális az egyik legnagyobb a környéken, az oldalában álló épületek pedig mind szépen felújított koloniális házak. Éppen vásárt tartanak, a helyi ősteremelők hozták ide portékájukat, epret, áfonyát, mézet és mindenféle otthon készült finomságot.

Guasca katedrálisa

Több mint egy hete mászkálunk a Bogotá-fennsíkon, és egyre inkább olyan az érzésem, mintha Ausztria vagy Svájc alpesi falvaiban lennénk. A vidéki Kolumbiánál kevés zseniálisabb dolog van, az biztos.

Mivel busz innen csak Bogotába megy, gyalog indulunk vissza Guatavitába. Ismét nem kell sokáig az aszfaltot taposnunk, mert megáll mellettünk egy kocsi, benne egy négy fős család két kutyával. Nem igazán férünk be, de ez nem zavarja őket, örülnek, hogy külföldit látnak errefelé. Bár Sopóba tartanak, elvisznek minket az andalúz kisvárosba, közben azt mesélik, hogy 2017-re terveznek egy európai utat, és hogy sok szépet hallottak Prágáról és Budapestről. Nyomunk nekik egy kis országimázst, és megesketem őket, hogyha valóban Magyarországra tévednek, mindenképp írjanak ránk, és megmutatjuk nekik a vidéket is.

Guasca háttérben a Chingaza hegyeivel

Amiért valójában a turisták fel szokták keresni Guatavitát, az a Laguna Cacique de Guatavita, vagyis a Guatavita törzsfőnök lagúnája. A 3100 méter magasan fekvő krátertó egykor a chibcha indiánok ceremoniális központja volt. Itt iktatták be a zipákat, vagyis a chibcha törzsfőnököket, akiket egy tutajon szenteltek fel. A ceremóniák alkalmával aranytárgyakat áldoztak, amiket a vízbe dobtak. El Dorado legendája is itt kapott szárnyra. A spanyolok annyira belelkesültek az aranytó hallatán, hogy a 16. században elkezdték lecsapolni a lagúnát, azonban az túl mélynek bizonyult, így nem jutottak hozzá a kincsekhez. A 20. században búvárok segítségével sikerült felszínre hozni több mint 3000 kegytárgyat, köztük a bogotái Aranymúzeumban látható hatalmas smaragdot.

       A bogotái Aranymúzeumban több mint 3000 Guatavita-lagúnában található kegytárgy látható

Busszal érkezünk a hegy lábához, azonban rövid időn belül fordulhatunk is vissza. Hála az El Niñónak a krátertavat lezárták a látogatók előtt, mivel akkora a szárazság, hogy egy cigicsikktől könnyedén leég az egész hegyoldal. Nem baj, legalább lesz miért visszatérni ide is. 

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!