MIRADOR - "Kilátó a világra"

Minden utazó álma, hogy találkozzon egy máig felfedezetlen törzzsel, hogy senki által nem ismert barlangrajzokat találjon, vagy hogy machetéje éle egy ősi civilizáció épületének egyik kövében csorbuljon ki az esőerdő mélyén. Az Indiana Jones lelkület mindenkiben benne van, de csak keveseknek adatik meg, hogy valóban valami furcsára, eddig ismeretlen dologra leljenek rá.

Hazudnék, ha azt mondnanám, hogy valami eddig senki által nem ismert dolgot fedeztünk fel az elmúlt napokban, de abban majdnem biztos vagyok, hogy olyan helyeken jártunk, ami ezidáig nem nyert publicitást sehol. Emilio, állami térképész barátom térképével a zsebünkben ültünk le Leonardóval megbeszélni, merre is induljunk, ha valami izgalmasat akarunk látni. A térkép szerint van egy ösvény Puerto Tirika faluba, ami az Akopán és az El Castillo között tekereg, érintve több vízesést.

- Puerto Tirika ma már nem létezik. Illetve jó pár éve, hogy az ottaniak nem felelnek semmilyen rádióhívásra. Karinacónban él egy család, ők jártak arra és a házakat üresen találták. Valószínűleg visszaköltöztek az erdőbe, mert ott könnyebb vadászni és a yucca is megterem. Ösvény van, de évek óta nem járt azon senki. Útközben láthattok ősi piktogramokat egy szikla falán, de az legalább egy nap séta. Onnan másik fél nap az Aparurén-vízesés.

Erika folyóátkelés közben

Puerto Tirika - Leonardo elmondása szerint - 3 nap járóföldre van Yunektől. Ennyi időnk nincsen, bár a tény, hogy a környező erdőkben él pár család, akik hátrhahagyva az utolsó civilizációs vívmányt, a rádiót visszaköltöztek az erdőbe, kíváncsivá tesz.

Másnap reggel két pemón sráccal, Delfinnel és Gualbertóval vágunk neki az ismeretlennek. Karinacónig sima az út, másfél óra gyaloglás alatt abszolváljuk a távot. Karinacón nem több három háznál, azok is egymástól tisztes távolban vannak. A folyó túlpartján álló házban lelünk rá egy családra, akik Leonardónál pontosabb információval bírnak a völgyről.

- A piktogramok innen 3 órányira vannak. Láttok majd egy kis churatát a domb tetején, ott tábort verhettek. Puerto Tirika onnan jó egy napi gyaloglás, de nem él ott senki évek óta.

Delfin, guayare, tepuik

A távok jelentősen csökkentek tegnaphoz képest, pedig nem sétáltunk többet 5 kilométernél. A piktogramok felé haladva érezhetővé válik, hogy Delfin és Gualberto még soha nem jártak erre. Az ösvény gyakran elfogy a lábunk alól, olykor belevész a mocsárba. A Gran Sabanán a lápos területeket mindig előre jelzi egy nagy adag pálmafa, amik az időszakos vízfolyások partján nőnek. Száraz évszak révén a legtöbb mocsáron száraz lábbal tudunk átkelni, de olykor kerülnünk kell az El Castillo felé. Az egyik dombtetőről felsejlik a churata, amiről a karinacóniak beszéltek. Újabb két patakátkelés, és már ott is vagyunk. A churata távol esik minden vízforrástól, így úgy döntünk, menjünk le a Rio Arabac partjára, s majd ebéd után visszatérünk ide és megkeressük a piktogramokat.

Sátortábor az El Castillo lábánál

A Rio Arabacban van víz, ami egyben azt is jelenti, hogy a puripurikkal is meg kell küzdjünk. Ennyi vérszívóval a Salto Yuruanínál találkoztunk utoljára, a sátorállítás is komoly kihívás. Egy gyors zacskós leves nyílt tűzön főzve, majd irány fel az indián barlangrajzokhoz. Az úton elképzelem, hogy látok majd pálcika indiánokat íjjal vadászni tapírra, csatajelenetet két törzs között és életképeket egy ősi pemón faluból. A churatától alig 10 percnyi sétára tűnik fel a vörösre mázolt fal.

A pemón piktogramok inkább falfirkára hasonlítanak

Amint közelebb érünk, azonnal látszik, hogy a vörös mázolmány igazából rengeteg pötty és néhány krikszkraksz a falon. Többségét nehéz értelmezni. Kivehető rajta valami kapu, ami legyen tepui, egy fenyőfa, egy gyík és valami emberre hasonlító pálcika alak, de ennél nem több. Se egy tapír, se egy jaguár, de egy hárpia, semmi. Az egész olyan, mintha egy három éves gyereknek piros alkoholos filcet adtak volna a kezébe és az szabadon szétgraffitizte a fehér falat. Valószínűleg régészek egy ilyen találattól is hátast dobnának, én csak jót mosolygok rajta. A korát nem tudjuk, arról sincs információnk, hogy milyen festékkel készült a mű, bár az indiánok esküdnek rá, hogy több ezer évesek a falfirkák. Gonosz módon lepattintunk pár kavicsot a falról, elvisszük magunkkal, s majd bevizsgáltatjuk, hogy mennyi az annyi.

A tepuik nem kicsik

Másnap a cél az Aparurén-vízesés. A két pemón srácnak fogalma nincs milyen vízesésekről beszélünk, de tisztességel vezetgetnek minket. Két óra múlva az Amurí tepui széléhez és egy folyóhoz érünk. Hallunk valami robajt, így követjük a hangot. Egy apró vízesére lelünk, mögötte egy medencével. Ha ez a vízesés, hát ez, fürdeni éppen pont jó lesz. Pancsolás közben Delfin előreszalad, htha talál valamit. 20 perc múlva jön vissza és közli, hogy kicsit lejjebb van egy 10 méteres zuhatag. Na, az már valami. Vizes lábra fel a bakancs, ugrálunk kőről kőre. Az egyik szakaszon egyszer csak elfogy a kő, csak egy függőleges sziklafal van előttünk. Átkelünk rajta. A 10 méteres vízesés valóban ott van, ahol Delfin mondta, de mikor balra pillantok, nagy párafelfőt látok. Hártahagyva a Delfin által talált vízesést elindulunk a pára irányába. Újabb 10 perc séta múlva egy 25 méteres zuhatagnál találjuk magunkat, ami meglehetősen szélesen szakad alá. Na ez már vízesés a javából, valószínűleg ez az Aparurén.

Az első publikált fotó a Salto Aparurénről?

Lemászunk az aljába, fotózunk, filmezünk. A vízesés alján feltűnik egy újabb leszakadás, ami egy sötét kanyonban végződik. Hatalmas robajjal zúdul alá a víz. A kanyon szélére kiállva még legalább három hasonlóan magas lépcsőt látunk, de azok lábához lejutni képtelenség. Sok helyen hívnak kanyont az Ördög torkának, de az elnevezést mindig teátrálisnak tartottam. Itt viszont tényleg az volt az érzésem, hogy a szakadék mélyén nem élhet ms, csak a gonosz. Feltételezem, pemón még nem járt a zuhatag alján, ezért indítványozom, hogy a szakadékot nevezzük el Garganta del Diablónak és társítsunk mellé valamilyen ősi pemón legendát.

Az általunk Ördög toroknak elnevezett kanyon

Délután visszatérünk puripuri földre, ahol megetetjük a vérszívókat, majd másnap visszatérünk Yunekbe, alig 4 óra alatt, erőltetett menetben. Puerto Tirikát majd egy másik alkalommal keressük fel...    

A tepuikat a többség elintézi a Roraimával és az Angel-vízeséssel, pedig az igazi csodák ott kezdődnek, ahol a másik kettő befejeződik, s ahol a turistákat az óriás hangyászok váltják a tájban. Az Akopán tepui és környéke minden kétséget kizáróan az egyik legszebb hely, ahol valaha is jártam. Bár másodszor sodor ide a sors, képtelenség megunni és azonnal visszamennék, ha lehetne.

A terv az volt, hogy szárazföldi úton közelítjük meg a Canaima Nemzeti Park kellős közepén fekvő Yunek faluját, de ahogy azt már korábban is írtam, egy terv mindig arra van, hogy újra lehessen tervezni. Apoipo falujáig dzsippel, onnan Pampata-merúig csónakkal, Wonkénbe pedig kamionnal utaztunk volna. Több órás rádiózás után kiderült, Wonkén kamionja tönkrement, így ugrott a szárazföldi opció. Gyorsan intéztem egy repülőt másnapra, így gyorsabban, de sok élménytől megvonva landoltunk Wonkén misszió repterén.

Az Urna tepui hajnali fényben. Élő ember még nem mászta meg.

Wonkén pemónok lakta faluját eredetileg az Urna tepui északi oldalán alapították, azonban néhány évtizede a katolikus egyház egy missziót hozott létre a hegy déli lábánál, s az indiánok a közelébe költöztek. A missziót, mint általában minden ilyen egyházi létesítményt Dél-Amerikában, a spanyolok irányítják. Iskolája a legnagyobb a Gran Sabanán, több mint 500 diák tanul itt. A rádió épülete mögött álló churata (fal nélküli bungaló) alatt verünk tábort, nem messze Gloria házától. Gloria egy 50 év körüli pemón asszonyság, a legkedvesebb személy szerte a szavannán. Közvetlenségének oka, hogy 30 éve hozzáment egy portugál férfihez, akivel Európába költözött, azonban a rózsaszín köd gyorsan tovaszállt, így Gloria elég hamar ismét Wonkénban találta magát. Azóta azonban, ha turistát lát, öleléssel üdvözli.

- Évek óta nem láttam erre turistát. Fáradj be! Ha főzni szeretnél, főzz nyugodtan. Az én házam a Te házad - ezzel a mondattal fogad, így azonnal érzem, hogy jó helyre tévedtünk.

Sajnos Wonkénban nem csak a kamion lerobbanása a gond. A rádió hetek óta nem működik és a falu benzinben is hiányt szenved. Vicces ez egy olyan országban, ahol egy liter víz 80-szor többe kerül, mint egy liter benzin. Teljesen esélytelenek vagyunk, hogy végigcsónakázzunk a Rio Karuayon és a Rio Yuneken az Akopán tepui lábához. Szerencsére az egyik háznál van szatelites telefon, így fel tudjuk hívni Pollót Santa Elenában, hogy repüljön vissza értünk másnap és dobjon át minket Yunekbe.

Yunek, az egyik legautentikusabb pemón falu

Ez meg is történik, így bár egy újabb szép élménnyel maradunk szegényebbek, de megérkezünk a Gran Sabana legelzártabb vidékére, a Chimanta délkeleti csücskébe. A Chimanta sok tepuiból összeálló csillagformájú ősföld, aminek legdélibb nyúlványa az Akopán és az Amurí, középső és egyben legszebb vonulata a Churí, nyugati pontja a Toronó, az északi vége a Murey és a Tirepón. Felesleges ezekről a tepuikról fényképeket keresni az interneten, mert legtöbbjükön még soha nem állt ember, így fotót sem készítettek róluk soha.

Az Akopán tepui déli fala

A gépünk érkezésére az egész falu összegyűlik. No nem kell hatalmas emberáradatra gondolni, Yuneket mindössze pár család lakja. A törzs feje Leonardo Criollo, ő az egyetlen, aki olyan szinten beszéli a spanyolt, hogy érdemben tudjunk vele tanácskozni. Megkapjuk éjszakára a falu iskoláját, de az a kérése, hogy reggel 7:30-ra pakoljunk össze, mert kezdődik a tanítás. Fürdeni a folyóban lehet, WC-nek ott az erdő és fát is ott lehet gyűjteni a főzéshez.

Yunek nem az a hely, ahová a turisták napi rendszerességgel érkeznek. Leonardo elmondása szerint azóta, hogy két éve erre jártam egy pár fős csapattal, csupán egyetlen caracasi turista volt a faluban, az is még 2011 végén.

- Tavaly egyáltalán nem érkezett repülő a falunkba. Az állam megtiltotta, hogy gépek repüljenek ide, mert így az aranyásók nem tudják kicsempészni az aranyat a szavannáról. Nem kaptunk egy éven át se benzint, se élelmet - panaszkodik Leonardo.

Leonardo rádiózik. Ez az egyetlen kapcsolat a külvilággal.

Wonkén képes magát fenntartani a misszió révén, de egy ilyen pici és sérülékeny közösség már nehezen birkózik meg a nélkülözéssel. A fiatalok ismervén a külvilágot elhagyják a falut, és inkább szegődnek el bérmunkára aranyásók mellé, mint hogy kaszavát gyűjtsenek egész nap az erdőben.

- Ősi kultúránkból nem maradt semmi. Nem tudjuk hogyan gyógyítsunk és hogyan éljünk meg csak az erdőből. Az erdőégetés miatt a földek kiapadtak, minden terméketlenné vált. Hogy yukkát ültessünk, órákat kell kisétálni a faluból. Nincs pénz a faluban, benzint sem kapunk, el vagyunk zárva mindentől. Ha nem lenne rádiónk, teljesen megszakadna a kapcsolat a külvilággal.

A Churí és az Eurodá tepui a legszebbek közé tartozik

A legnagyobb probléma az ilyen elzárt, de amúgy kontaktált indián közösségekkel, hogy nem törődik velük senki. Támogatásuk rengeteg pénzt emészt fel és az állam soha nem lát belőlük egy fillért sem. Indián közösségbe befektetni legalább olyan rossz biznisz, mint benne élni. Éppen ezért a fiatalok elhagyják ezeket a falvakat, az öregek pedig kihalnak, magukkal víve kultúrájukat a sírba.

- Az egyetlen esélyünk a turizmus. Rengeteg szépség vesz minket körbe. Az Akopán egyike a legkönnyebben mászható tepuiknak, a Churí tetején található a Föld legnagyobb kristálybarlangja, az El Castillo oldalában ősi piktogramok láthatók. Nem beszélve a rengeteg vízesésről, ami körbevesz minket. Yuneknek kéne lennie a második Canaimának (Canaimából indulnak a csónakok az Angel-vízeséshez). Vagy inkább az elsőnek.

Naplemente Yunekben, háttérben az Akopán és az El Castillo

Leonardo tudja, hogy Yuneknek és a környéknek milyen erényei vannak, de azt nem tudja, miként lehetne a Chimantát megnyitni a turisták előtt. Tény, távol van mindentől, az utazás esetleges, mivel az 50 000 km²-nyi területen mindössze egy kamion és egy csónak található, s a példa is mutatja, ha valamelyik kiesik a rendszerből, a térség elérhetetlenné válik. Amíg a helyzet nem változik, addig Yunek megmarad azoknak az utazóknak, akik nem félnek a megpróbáltatásoktól és attól, hogy ezen a vidéken a híres-neves venezuelai mañana életérzés megsokszorozódik...

(Folytatjuk...)

Venezuela déli részén vagyunk, nem messze a brazil határtól. Személy szerint azért jöttem ide, hogy belső késztetéstől hajtva életem eddigi legnagyobb kihívásának tegyek eleget. Úgy is mondhatnám, arra az elhatározásra jutottam, hogy megmászom Venezuela egyik legismertebb tepuiját, a Roraimát. Nem vagyok egy nagy hegymászó, így a cél teljesítése a képek megtekintése után számomra teljesen lehetetlennek tűnik, de mindig lázba hoznak az ilyesfajta megmérettetések.

A túrára 4 napot szánunk, az indulást péntek hajnalra tervezzük, a közeli San Franciso de Yuruaniból. Az indulást megelőző napom korántsem telik stresszmentesen. Santa Elenából el kell jutnom a szomszédos indiánfaluba, hogy csatlakozzak az otthonról érkező túracsapathoz, de a venezuelai buszok közlekedése igencsak esetleges. A buszmenetrend itt nem létező fogalom. A helyiek azt állítják 11.30-kor indul egy busz a Plaza Bolivárról. Biztos, ami biztos, már 10 órakor a téren ücsörgök, nehogy lemaradjak a napi egyetlen járatról. Mivel kirívok a tömegből, így mindenki beszélgetni szeretne velem. Így ismerkedem meg Joséval, akinek van egy német fia, bár még sosem látta. Később csatlakozik hozzám egy Caracasból származó kézműves lány, aki az egyik közeli hegyen él remeteéletet. Telnek múlnak a hosszú percek, az órák, de a busz csak nem jön. Délben újra kérdezem a helyieket, vajon merre lehet a járat, de türelemre intenek, s azt mondják, hogy egy órakor biztosan itt lesz. Fél kettőkor újra járok egy kört az indiánarcok között.  

- Rendszerint egy napra elegendő étellel érkezünk a térre. Itt ücsörgünk, s várjuk a buszt. Ha jön, akkor jól van. Ha ma nem érkezik meg, akkor holnap újra kijövünk.

Fél öt körül megunom az étlen-szomjan történő várakozást és taxiba pattanok. Egyik pemón indián kísérőnk, Omar már vár rám San Franciscóban. A holnapi túra részleteinek egyeztetésével ütjük el az időt, miközben a falu fiataljai Shakira nevét kiáltozva, kuncogva fotózzák a hajamat vadonatúj mobiltelefonjaikkal. A késő esti órákban megérkezik a hosszú repüléstől kissé gyűrött, de töretlen kedvű öt fős férficsapat is.

Oda megyek fel!

San Franciscoból a hajnali órákban dzsippel a 30 kilométerre lévő Paraitepui falujába utazunk. A látvány mesés. Alig tudunk ellenállni a kísértésnek, hogy ne állítsuk meg az autót 5 percenként egy-egy fotó kedvéért. Kissé elidőzünk, így már magasan jár a nap, amikor megkezdjük a hőségtől és a dimbes-dombos vidéktől kimerítő gyalogtúránkat a Roraima felé.

A Roraima a Pakaraima-hegységben található hatalmas, mintegy 15 kilométer hosszú, lapos tetejű táblahegy, amely Brazília, Venezuela és Guyana találkozásánál fekszik a Gran Sabanán. Mivel innen ered az Orinoco vízrendszerének több folyója, a helyi pemón indiánok a mintegy 2 milliárd éves hegyet úgy hívják: "A vizek óriási termékeny édesanyja”. Egyébként az ő nyelvükön maga a tepui szó hegyet jelent.

A Kukenán tepui naplementekor a Roraima oldalából nézve

A helyi népek az egykori őserdőt kígyóktól való félelmükben leégették, ezért a legmagasabb tepuihoz vezető fennsíkot ma füves puszta borítja.  A napon a hőmérő higanyszála 35-40 fokra kúszik. Tikkasztó a hőség, a naptól hólyagosra dagad az ajkam, a fiúk válla teljesen leég. Néhány órás erőltetett menet után a Tek-folyóhoz érünk. Az átkelés nem könnyű, a bakancsokat a nyakunkba kötjük és zokniban csúszkálunk az algás köveken. A Rio Tek után a Rio Kukenán következik, amelyen még nehezebb az átkelés az erős sodrás miatt, de a hetek óta tartó szárazság nekünk kedvez. Bár a folyó túlpartja kiválóan alkalmas a táborozásra, mi az alaptáborig szeretnénk ma eljutni. A két hordár, akik az ételt cipelik utánunk, szendvicseket készítenek ebédre, de a puripurik elől gyorsan menekülőre fogjuk. Alig fél óra múltán megkezdjük az emelkedést a Roraima ősi törmeléklejtőjén. Szűk három óra gyaloglás után egy szikla tövében nézzük végig, ahogy a nap szinte lezuhan az égről. Az Egyenlítő közelében a naplementék nagyon gyorsak. Majdnem telihold van, s bár fénye sokat segít a tájékozódásban, az óriási függőleges sziklafal tövében található alaptábort már csak fejlámpákkal tudjuk megközelíteni. Itt verünk tábort.

A hajnali ébredést 5-6 órás hegymászás követi a tepui tetejére. Eluralkodik rajtam a pánik és a halálfélelem. Az ösvény álomszép, átlátni a felhők borította Kukenán tepuira. Olykor sziklamászó póknak érzem magam, mert négykézláb kell felfelé kúsznom. Az ösvény végén egy 200 méter magas, szerencsére nem túl bővizű vízesés teszi csúszóssá a zúzmóval fedett hatalmas sziklákat. Már látszik a tepui csúcsa, érzem, ahogy az izgalomtól végigfut a hátamon a hideg, miközben pulzusom egyre nő. Ingem csupa víz, a nyirkos hűvösben mégsem fázom, mert folyton izzadok a hegymenettől.

A pemón hordárok ún. guayarét visznek a hátukon. Szerintük kényelmes.

Egy utolsó nekifutás, hogy megfeszült izmokkal felkapaszkodjak az ún. Könnyek lépcsőjén és máris a hegy tetején találom magam. Óriási, furcsa, csaknem fekete színű sziklaképződmények, húsevő kis piros és nagy tölcséres virágok, a mélyedésekben halványrózsaszínű homok látványa fogad. A sziklák között található apró tócsákban parányi fekete békák élnek, amik inkább másznak, nem ugranak, mint a földszinten élő társaik. Állítólag a Roraima egyik peremén találtak hatlábú példányt is. Este a táborhelyünkön az egyik szikla alól tarantula mászik elő.

Everard Im Thurn botanikus volt az első, aki feljutott a táblahegy tetejére, és ott olyan növény- és rovarfajokat talált, amelyek hosszú évmilliók óta elszigetelten fejlődtek és alkalmazkodtak a különleges körülményekhez. Olyan világ ez, ahol nem lepne meg, ha a következő szikla mögül egyszer csak előcammogna egy növényevő dinoszaurusz. Érthetővé válik a számomra, hogy a különleges környezetet, egyesek fantáziája képes volt más lényekkel is benépesíteni. Sir Arthur Conan Doyle-t is megihlette a hely, így született meg a Jurassic Prak alapjául is szolgáló „Az elveszett világ” című regény.

Teherhordó a ködös Roraimán

Bár energiánk fogytán, még van időnk egy kisebb sétát tenni a tepui „teraszán”. Az éjszakát sátorban töltjük, megküzdve a hideggel. A hőmérséklet éjszaka 5 fokra zuhan.

A túra harmadik napját a Roraima tetejének fölfedezésére szánjuk. Első utunk a La Ventana nevű kilátóhoz vezet, majd megmártózunk a Jacuzzinak hívott picurka medencében, amelynek vize alig több mint 7 fokos. Az időjárás percről percre újabb meglepetéseket okoz. Az egyik pillanatban még szikrázó a napsütés, majd 10 másodperc alatt sűrű köd ereszkedik a tájra. Döbbenetes élmény, amikor 2 milliárd éves hegyi kristályokat tarthatsz a kezedben, amiket a sziklák közötti ösvényeken vagy akár a kisebb vízesésekben is fellelhetsz. Az indiánok ezeket az értékes köveket elsősorban gyógyításra használják.

A Pénisz-sziklánál végre mindenki férfinek érezheti magát.

Megkóstoljuk a Roraimán található egyetlen ehető növény, az ún. evacorata friss hajtásait. Engem az újhagymára emlékeztet. Ivóvizünket a sziklaszirtek között megbúvó apró tavacskák biztosítják. Felmerészkedünk a legmagasabb pontra, az Autó-szikla csúcsára, majd naplementekor érkezünk vissza a táborhelyre.

A Roraima 2810 méter magas csúcsán

Túránk utolsó napja a legmegeröltetőbb. Ködben és szitáló esőben kezdjük meg az ereszkedést, amely megközelítőleg 3 órát vesz igénybe. Több túratásrammal egyetemben perecelek néhányat az éles és meredek sziklákon. Szerencsére senki nem sérül meg olyan súlyosan, hogy ne tudná folytatni a túrát. A halálfélelem már megszűnt, sokkal inkább bokafájdalom gyötör és az izomfáradtságtól kissé labilisak a lépéseim. Nagy kő esik le a szívemről, amikor megpillantom az alaptábort. Az itt elfogyasztott ebéd után még 7 órás séta vár ránk Paratepui falujáig.

Naplemente előtt vissza-visszatekintek a hegyre. Különös érzés és büszkeség fog el. Meghódítottam a világ legöregebb és valószínűleg egyik legcsodálatosabb magaslatát. Igazi erőpróba és bizonyítás volt önmagamnak. Nos, akinek van rá lehetősége, az ne hagyja ki!

Vannak hippik által preferált vidékek, mint Goa Indiában vagy San Pedro Guatemalában. És ilyen El Paují Venezuelában, ahol a hippik nem csak szívnak és meditálnak, de gazdálkodnak is. Csak úgy hobbiból...

Két éve voltam utoljára El Paujíban. Ez a korábban bányafaluként működő település az Icabarú-folyó forrásvidékénél található az El Abismo névre hallgató apró tepui oldalában. Akkor azért jöttem ide, mert szerettem volna látni a messzi földről híres kilátást a szakadék széléről. Most is ugyanezért jöttem, mert két éve - bevallom - megbabonázott a látvány. Akkor és most is Paulista házánál vertem sátrat, csak ezúttal nem egyedül, hanem Erikával.

El Abismo, a Gran Sabana egyik legkisebb tepuija

Az Abismo most is álomszép volt, semmit nem változott, nem úgy Paulista háza. Két éve három éjszakát töltöttem az idősödő brazil hippinél és maja professzor feleségénél, és tényleg úgy éreztem magamat, mintha hazaérkeztem volna. Hihetetlen vendégszeretettel fogadtak, s mint első magyart a családnál, azonnal rummal kínáltak. Rajtam kívül nem volt senki a környéken, csak Billy kutya. Most is valami hasonlót vártunk, de mást kaptunk. El Paují az elmúlt két évben igazi hippiland lett, mint Goa vagy San Pedro.

Mindenhol magát Jézusnak vagy Bob Marleynak képzelő fiatalok csellengenek, a lányok pedig Janis Joplin reinkarnációi. A faluban alig 500 ember lakik, s rájuk 30-40 hippi jut, akik indiai és guatemalai társaiktól eltérően nem meditálni járnak ide, hanem egyesülve a természettel babot és cilantrót vetnek olyan talajba, amiben igazából nem terem meg semmi.

Salto Catedral, nem messze El Paujítól

Mindig csodáltam a hippiket, de azonosulni nem tudtam velük. Soha nem értettem hogyan tudnak megélni abból, hogy karkötőket árulnak a főtereken, hogy napokon át pénz nélkül fetrengenek az utcán és hogy igazából nem látnak semmit az országból a nincstelenség miatt. Fabiano, akit a múltkor a Salto Kamánál sikerült lestoppolni, saját bevallása szerint havi 200 bolívarból, azaz kevesebb mint 3000 forintból él. Mivel a benzin nem kerül semmibe, így a közlekedése saját kisbuszával megoldott (ahogy a lakhatása is), de 3000 forintból egy hónapon át enni nem kis művészet.

- Panamában volt, hogy 1000 dollárt is megkerestem egy hónap alatt a karkötőkkel. Itt Venezuelában ha összejön 20 dollár, már boldog vagyok. A venézek nem költenek ilyesmire, itt nincs pénz. Panamában viszont gazdagok a helyiek és szeretik a kézműves dolgokat - foglalja össze élete történetét.

Erika az öreg hippivel, Paulistával - ő miatta és az Abismo miatt még érdemes ide látogatni

El Paují az ilyesfajta kalandorok olvasztótégelyévé vált. Paulista kezdte 25 évvel ezelőtt, s most számos fiatal követni szeretné a példáját. Ülve a kerti asztalnál sok hippi messiásként tekint az amúgy igen jókedélyű öregre, bár már nem mesél semmi másról, csak arról, hogy az elmúlt naphoz képest mekkorát nőtt a zöldbabja. Igazi gazdálkodó kommuna kezd kialakulni a faluban. Itt van a magyar nagyszülőkkel rendelkező szlovák Robert, aki hátizsákosként érkezett Venezuelába a barátnőjével, de a csaj lepattant egy helyi sráccal, ő meg bánatában földművesnek állt, bár a tekintetét nézve nem nehéz kitalálni, mit is kapál nap mint nap. Aztán van itt egy francia lány, aki két éve utazgat egy hozzá szegődött kóborkutyával. Három hónapja bérel egy házat a falu határában és csak úgy elvan. Van számos caracasi fiatal, akik a nagyváros nyüzsgése elől menekülve itt leltek menedéket néhány hónapja és élvezik a gringókkal kötött barátságot. Aztán két spanyollal futunk össze az utcán, akik ugyancsak Paulistánál vertek tábort. Az ő céljuk tényleg nem más, mint az olcsón fűhöz jutás és szívás egész nap. Az Abismón felfelé tartva az út végén pedig feltűnik Fabiano zöld kisbusza. Hol máshol futhatnánk vele össze, mint itt.

El Paujínak volt egy bája, amit Paulista és családja vendégszeretete anno felerősített. Mára ez a báj a múlté, vagy fogalmazzunk úgy, átvedlett valami mássá, ami engem nem ragad meg. Biztos jó ez a békeharcos meditatív gazdálkodó állapot, de ez nem az én világom. Persze az Abismo attól még szép...

Guayanát (nem összetévesztendő a szomszédos országgal, Guyanával) az utazók többsége hajlamos elintézni az Angel-vízeséssel és a Roraima megmászásával. Ez hatalmas hiba, mert ha valami, akkor a tepuik és a Gran Sabana megérdemel egy hónapnyi utazást.

Maturín és Ciudad Bolívar érintésével gyorsan a brazil határtól 10 kilométerre, Santa Elenában találtuk magunkat. A sietségnek oka is van - néhány nap múlva érkezik egy kisebb csapat, akiket a két nagy látnivaló, az Angel és a Roraima mellett az Akopán tepui varázslatos világával szeretnénk megismertetni. Véleményem szerint az Akopán és a Churí a legszebb tepuik, de azt el kell ismerjem, hogy a Magyarország nagyságú Gran Sabana is számos csodát rejt.

A Gran Sabanán csak a stoppolás játszik

A Gran Sabana, vagyis a "Nagy Szavanna" egy hatalmas füves pusztaság, aminek egyhangúságát itt-ott hatalmas táblahegyek, itteni nevén a tepuik törik meg. A Guayanai-hegyvidék igazából egy ősföld, 2,5 milliárd éves felszínét a külső erők alakították olyanná, amilyennek ma ismerjük. Egyes részeit, amik kőkemény gránitból és módosult homokkőből állnak össze, a földtörténet évmilliárdjai sem tudták kikezdeni. Ezek az ősföldből visszamaradt kőkockák a tepuik. Ahol azonban győzött az erózió, ott egyhangú dombvidék alakult ki, amit ma végtelenbe vesző mezőség borít.

Emberi jelenlétnek a busz ablakából nézve nyoma sincsen, pedig a Gran Sabanát elvileg az emberek hozták létre. A feljegyzések szerint az 1920-as években apró pemón falvak alig pár év alatt vadászat közben felégették maguk körül az erdőket pusztán azért, hogy a vadat kikergessék a sűrűből. Nehezemre esik elképzelni, hogy egy alig pár ezer fős közösség miként tudott egyetlen évtized leforgása alatt egy közel Magyarország nagyságú területet így a tűz martalékává tenni. Egy dolog biztos, ami visszamaradt, az egy terméketlen szavanna, ahol nem marad meg szinte semmi. A vadnak mára nyoma sincsen, így a pemónok is inkább a turizmus felé fordultak. Ma a legtöbb közösség valamilyen természeti szépség tövében vert gyökeret.

Quebrada de Jaspe, avagy a Jáspis-patak

Az elmúlt néhány napot a Gran Sabana szépségeinek felkeresésével töltöttük. Szerencsémre ismerem Venezuela állami térképészét, Emiliót, akinek nagy szerelme ez a vidék, így számos hasznos információval tudott szolgálni kirándulásunk előtt. Például azzal, hogyha haladni is akarunk, akkor jobb bérelni egy dzsipet és azzal utazni, mert sok vízesés nagyon messze esik egymástól. Erre nincs pénzünk, így marad a nem túl sűrűn közlekedő busz és a stoppolás. Ez utóbbi válik be leginkább, de azt tudni kell, hogy a venezuelaiak nem szívesen vesznek fel stopposokat.

- Ha párban stoppoltok, félnek majd felvenni titeket, mert két idegen együtt errefelé mindig veszélyesnek hat. A legrosszabb, ha egy nő egyedül stoppol, mert azt feltételezik, hogy ő a csali, és a bozótban ott rejtőznek a rablók - ezt már Fabianótól tudjuk meg, egy brazil hippitől, aki stopposként kezdte, majd vett egy 40 éves Volkswagen kisbuszt, s azóta ahol teheti, segíti a stopposokat.

Fabiano és a 40 éves hippi busz

Fabiano nem hazudott. Egész Gran Sabana-i utazásunk alatt csak kolumbiaiak és brazilok vettek fel, ha venezuelai meg is állt, csak pénzért volt hajlandó elvinni minket. Első megállónk a Quebrada de Jaspe volt, vagyis a Jáspis-patak. Nevét onnan kapta, hogy a patakmeder köveit egy alga vörösre festette, így ha nincs túl sok víz a mederben, akkor olyan, mintha vérezne. A végében álló aprócska vízesés amúgy a helyiek egyik kedvenc pancsolója. Innen egy kolumbiai család vitt minket San Franciscóba, ahol muszáj volt megkóstolni a helyi ínyencséget, a csípős hangyát. Mivel a Gran Sabanán a kaszaván kívül más nem terem meg, így a chili sem, viszont csípőset enni kell, ezért a pemónok hangyasavból gyártanak csípős szószt. Felejthetetlen élmény, de kóstolás előtt mindenképp rendelj ki egy liter vizet.

A Salto Yuruaní szép, de a puri purik megkeserítik az életünket

A falutól négy kilométerre található Yuruaní-vízesés egy kb. 15 méter magas széles zuhatag. Egy lélek nem él itt, de ez érthető, mivel a puri purik a legkeményebbeket is futásra késztetik. A puri puri egy muslinca nagyságú vérszívó. Nem olyan szende lelkű, mint a szúnyog, ami először körbedöngi az embert, hanem azonnal támad, ráadásul csapatostul. Mi sem időzünk sokat a Yuruaní-vízesésnél, hanem lestoppolunk egy kamiont, ami a Pacheco-patakhoz visz minket. Kolumbiai sofőrje győzköd minket, hogy tartsunk vele Valenciába, mert a 30 órás út alatt halálra unja majd magát, de meggyőzhetetlenek vagyunk.

A Pacheco úgy 20-25 méter magas lehet és a köveket itt is vörös alga borítja. Az éjszakát sikerül itt töltenünk, bár az itt sem kis létszámban előforduló puri purik megnehezítik a sátorállítást. Négy család lakik itt mindössze, akik tojással és sajttal kínálnak.

A Quebrada Pacheco az egyik legpompásabb kis vízesés

Másnap a Salto Kawí lesz az első megállónk, ahol Cerso, egy beteg pemón fiú kísér végig minket. Bár nem kérjük, segít vinni a kameratáskákat. Beszédhibás, érezhető, hogy más esélye nincs a pénzszerzésre, mint csatlakozni a betévedő gringókhoz, hátha leesik pár garas. A mi zsebünkből is futotta pár üdítőre neki. A vízesés itt sem kevésbé szép, mint volt az a Jaspénél vagy a Pachecónál.

A Salto Kawí egyik lépcsője

A Salto Kama talán az összes Gran Sabanán fellelhető vízesés közül a legszebb. 55 méteres zuhataga pont olyan, amilyennek egy klasszikus vízesést elképzelsz. Hatalmas robajjal szakad alá, az ember 30 méterre állva is érzi a belőle áradó szelet. Az előtte fekvő tóban egy vadvízi evezős gyakorolja a beborulást egész jó hatásfokkal.

Salto Kama, 55 méter

Az utolsó vízesés, amit érintünk stoppolásunk során, a Salto Agua Fría. Erről a zuhatagról még a helyiek se nagyon tudnak, eléréséhez jó két órát kell sétálni. Az oda vezető ösvényt semmilyen térkép nem jelöli, mégis sikerül elsőre rálelnünk. A több lépcsős és több ágból alászakadó víztömeg valóban igen hideg (a vízesés neve spanyolul hideg vízűt jelent), bár a túra legizgalmasabb része nem ez, hanem egy hangyaboly, ami közel 5 méter magasra nőtt.

Hatalmas őserdei hangyaboly és a Salto Agua Fría

A nagy hőségtől megfáradva nem vágyunk másra, csak egy kocsira Santa Elenába és egy hűs parchitára, vagyis maracuya lére. Meg is kapjuk nemsokára...