MIRADOR - "Kilátó a világra"

Szocialista, még sincs szociális háló. Imperialista, a benzint mégis ingyen osztogatja. Diktatúra, bár sűrűbben van népszavazás, mint Európa legtöbb országában. Ez Venezuela, az ország, aminek politikai rendszere és vezetője agyonmisztifikált és széthazudott a "Nyugat" által. Pedig Venezuela ennél többre érdemes. Sokkal többre...

Tegnap, azaz február 27-én az NTN24 kolumbiai hírcsatorna bejelentette Hugo Chávez venezuelai elnök halálát. A panamai ex-nagykövet, Guillermo Cochez belsős információkra hivatkozva a délutáni híradásban telefonon értesítette a csatorna nézőit, hogy Chávez agyműkődése december 30-án leállt és valószínűsíthetően hetek óta halott. Halálának pontos dátuma nem ismert, de feltételezik, hogy február 18-án hazaérkezése már koporsóban történt.

Az ország tíz nappal ezelőtt örömmámorban úszott, mert Chávez ideiglenes helyettese (és kijelölt utódja), a korábbi buszsofőr Nicolas Maduro bejelentette, hogy az elnök hazatért és gyógykezelését Venezuelában folytatják. A helyi, majd másnap a külföldi sajtót bejárta egy fotó, amin Chávez két lányával látható a betegágyán. Sok laikus a képet azonnal darabokra szedte. Chávez kezében ugyan egy február 14-i lap látható, de egyik lánya arcán, aki időközben orrplasztikán esett át, semmi változás nem tapasztalható a két évvel ezelőtti fotókhoz képest. Az ellenzéki sajtóorgánumok közben azon élcelődtek, hogy Chávez valószínűleg jó ideje nem fürdött, mert az elnök ugyanabban a Fidel Castrótól kapott tréningruhában lett lefotózva, mint évekkel ezelőtt.

Venezuela utcáin most mindenki Chávezről beszél és arról, hogy mi várható a következő hónapokban. Azt előre látom, hogy az európai sajtót számos Chávez-elemzés és Venezuela-jóslat fogja majd elönteni előhúzva a fiókból az elmúlt majd 15 év legnagyobb tévedéseit és hazugságait. A mostanra tán halott venezuelai elnökről az elmúlt évtizedben számos elemzést sikerült olvasnom, de hitelességüket csak most, két hónapnyi venezuelai kinttartózkodás után tudom és merem megkérdőjelezni. Ahhoz, hogy Chávez Venezueláját megértsük, muszáj visszamennünk 20 évet a múltban.

Venezuela szerte Chávez képek borítják a házak falait. Így jutnak munkához a művészek.

Hugo Chávez 1992 februárjában került először a rivaldafény középpontjába, mikor a Zamora művelet parancsnokaként megkísérelte magához ragadni a hatalmat, megbuktatva az akkori elnököt, Carlos Andrés Pérezt. A puccs végül megbukott, az akkor 40 éves dandárparancsnok Chávezt pedig két év börtönre ítélték. 1994-ben, kiszabadulása után megalapította az Ötödik Köztársaság Mozgalmat, mely szocialista eszméket képviselt, s mely célul tűzte ki az oligarchák megsemmisítését. Ezen a ponton tisztáznunk kell néhány gazdasági kérdést.

Venezuela 1998-ban napi 3 millió hordóval a világ ötödik legnagyobb olajtermelője volt. Azonban 1990 és 1998 között az olajtermelésből származó GDP 50%-ról 24%-ra esett vissza, a munkanélküliség pedig 10%-ról 15%-ra emelkedett. Ennek okát - talán nem járva messze az igazságtól - Chávez abban látta, hogy a korábbi kormányok előnytelen szerződéseket kötöttek a külföldi nagyvállalatokkal, akik az ország olajkészleteiből származó profitot kilapátolták az országból.

Az 1992-es katonai puccs bukott vezére a multikat támadó nyilatkozataival nagy népszerűségre tett szert, így az 1998-as választásokat nagy fölénnyel, 56%-kal nyerte. 1999 februárjában vette át a hatalmat és megkezdte az ország rendbetételét. Populista megnyilvánulásainak első mérföldköve az volt, hogy a Bolívar 2000 Terv keretében 113 millió dollárból katonákkal és önkéntesekkel utakat újíttatott fel, iskolákat és kórházakat építtetett, valamint élelmiszert osztott a rászorulóknak.

Legfontosabb ténykedése egy új alkotmány lefektetése volt, aminek egyik sarkallatos pontja, hogy az elnöki mandátumot 2x6 évre hosszabbította. Sokan ekkor attól féltek, hogy Chávez diktatúrát kíván építeni, pedig az alkotmányba azt is belefoglalta, hogy a nemzet népszavazás révén bármikor elmozdíthatja a mindenkori elnököt. Az alkotmánymódosítást ugyancsak népszavazáson fogadta el Venezuela, azonban az új elnöki rendszer életbelépéséhez új választásokra volt szükség, így 2000 júliusában újra az urnák elé járult a lakosság, ahol Chávez növelve népszerűségét, 60%-os eredménnyel nyert.

Van, aki Chávezt a testére tetoválja tisztelete és imádata jeléül

A 2011. szeptember 11. után fordult először szembe az USA-val, felszólítva George Busht, hogy "fejezze be a terror eszközeivel folytatott terrorellenes háborút Afganisztánban". Ezután Chávez megkezdte az ország gazdaságának megtisztítását. 2010-ig több mint 50 külföldi kézben lévő nagyvállalatot államosított. Ezek közül a nyugati sajtóban az amerikai Exxon Mobillal folytatott kakaskodása nyert leginkább teret, pedig a listán nem csak amerikai olajvállalatok szerepeltek. Többek között baráti országok, mint Argentína nagytőkéseit is lapátra tette, de veszteséget könyvelhetett el számos svájci, kanadai és német vállalat is.

A legnagyobbat persze az olajválallatok bukták, de nem úgy, ahogyan azt az európai sajtó leközölte. Nem teljes kisajátításról volt szó, hanem az állami olajvállalat, a PDVSA (Petróleos de Venezuela S.A.) többségi tulajdonszerzéséséről. Persze ez nem tetszett a többnyire amerikai kézben lévő olajvállalatoknak és több ízben bepanaszolták Venezuelát a Nemzetközi Kereskedelmi Kamaránál, ami az elmúlt pár évben már több mint egy milliárd dollár büntetést rótt ki az országra. Ennek persze csak töredékét fizette ki Chávez, többnyire csak akkora tételt, amekkorát ő maga és közgazdászai jogosnak ítéltek meg.

Nehéz is lenne miből fizetnie a büntetést az országnak, ugyanis hiába emelkedett 10 év alatt a GDP 24%-áról majd 80%-ra az olajból származó bevétel aránya, a termelés eközben negyedével csökkent. 2011-ben már csak napi 2,2 millió hordó olajat termelt az ország. A befolyó pénz arra egyelőre elég, hogy az ország nagyvonalú legyen a szegényebb rétegekkel. A benzin literenkénti ára a PDVSA kútjainál 8 és 10 bolívar cent között mozog, ami 1 forint 30 fillérnek felel meg. Az állam az elmúlt 10 évben megduplázta a termőterületek arányát és nagyon olcsón vetőmagot osztott a földműveseknek, bár még ez sem elég ahhoz, hogy az ország élelmiszerigényét kielégítse. Arra viszont jó volt, hogy a munkanélküliségi ráta a felére csökkenjen (kb. 7-8%).

"Yo Soy Chávez" - "Én vagyok Chávez". A commandante ezzel a szlogennel nyerte a választásokat.

Chávez eközben meghirdette az "olajért élelmet" szocialista gyökerű tervét. Baráti országoknak, mint Argentína, Bolívia és Nicaragua, olajat ad élelmiszerért cserébe. Olykor bevásárlóközpontok előtt emberek ezrei állnak sorban az államilag támogatott élelmiszerekért, amiket tized áron vásárolhatnak meg.

Az ingyen benzin és olcsó élelmiszer mellett Chávez őslakos indiánokat ültetett a parlamentbe, így növelve tovább népszerűségét a szegényebb réteg tagjai között, akik máig megváltóként tekintenek a "commandantéra". Vidéki településeken egy mostani választás esetén Chávez és pártja 99%-os sikert aratna. A 2011-es őszi választásokon azonban Chávez mindössze 54%-ot szerzett, ennek oka pedig az, hogy a turizmusból és kereskedelemből élő rétegnek elege van az évről évre szűkülő piacból.

Európa és Észak-Amerika az elmúlt öt évben folyamatosan csáklyázza a chávezi Venezuelát, ami miatt elmaradnak a befektetők és a turisták. Isla Margarita, ahová 2005-ben a főszezonban még napi 15-20 charter járat érkezett Európából, ma egy kihalt és elhagyatott sziget, alig maroknyi orosz turistával. A turizmus kevesebb mint 10 év alatt 90%-kal esett vissza, az elmaradó dollárbevételek pedig komoly valutahiányt eredményeznek az országban. Ez rohamosan növeli az infláció mértékét, még ha azt a kormány próbálja is elbagatelizálni. 2012 szeptembere óta a bolívar kb. 150%-ot romlott a fekete piacon, aminek üteme Chávez esetleges halálával fel fog gyorsulni.

Egyetemisták ünneplik az elnök hazatérését február 18-án

Ebben a folyamatban nagyon nagy a felelőssége Európának és Észak-Amerikának, akik, ha jogos sértődöttségtől vezérelve is, egy országot és annak lakóit lehetetlenítik el. Ez persze elősegíti a chávezi Venezuela bukását és annak lehetőségét, hogy ismét rátehessék kezüket az ország olajkészleteire, de közben családok ezrei mennek tönkre. Sok indiánközösség korábban a turizmusból tartotta fenn magát, ma állami segélyekre szorul. Chávez és a Nyugat izmozását egyelőre csak a turizmus sínylette meg, de a jövőben a válság más szektorokra is kiterjedhet.

Chávezre Venezuelának mindenképp szüksége volt, mert az 1990-es években az ország olyan csúszópályára állt, amiből nem lett volna kiút. Ideológiája és a Nyugattal folytatott eszmei harca azonban csak arra volt elég, hogy a szegény rétegeket felkarolja és munkát biztosítson a számukra, arra nem, hogy az olajbevételekből jövőt és második Dubait építsen. Pedig ehhez az országnak minden adottsága megvan.

Chávez haldoklik, vagy tán már meg is halt. Nicolas Maduro, jövőbeni venezuelai elnök azonban nem annyira karakán politikus, hogy a következő, 2018-as választást megnyerje a szocialistáknak, ami talán nem is annyira nagy baj. A baloldal megtett minden tőle telhetőt, egy talán picit többet is annál, mint amire az országnak szüksége volt. Változásokkal Venezuelából rövid távon olyan hatalom lehetne, ami a Föld gazdasági vezetői közé emelné az országot. Csak az a kérdés, elbír-e még 6 év várakozást ez a nemzet?

Február 27-én délután a kolumbiai NTN24 hírcsatorna bejelentette Hugo Chávez venezuelai elnök halálát. Alig egy hete még arról cikkezett a sajtó, hogy Chávez visszatért Venezuelába és gyógykezelését hazájában folytatják, azonban a panamai ex-nagykövet értesülései szerint az elnök december 30. óta agyhalott volt. A lábadozásáról közzétett fotók állítólag tavaly készültek, mivel Chávez egy akkor megjelent újságot tart kezében, valamint egyik lánya azóta orrműtéten esett át, és a felvételeken nem látszik változás a lány tavalyi kinézetéhez képest. Ez az első alkalom, hogy egy latin-amerikai hírcsatorna Chávez elnök halálát hivatalosnak tekinti. A venezuelai kormány egyelőre nem nyiltakozott Chávez állapotát illetően.

Északkelet-Venezuelában barangolunk, az Orinoco-deltában. A helyiek által csak Deltának nevezett vidéken hőzzávetőleg harmincezer warao indián él, pontosan úgy, mint a pemónok, és természetesen nem úgy, ahogy azt mi otthon ülve elképzeljük. Nem számítok fűszoknyás indiánok tűz körül lejtett táncára, de még mindig azt remélem, rábukkanunk egy olyan közösségre, amely természettel együtt élve őrzi és nemzedékről nemzedékre átörökíti kulturális tradícióit.

Delta Amacuro állam központjában, Tucupitában, a délutáni órákban a kikötő teljesen kihalt. A folyópart feljebb eső szakaszán az indiánkenuk között már jóval nagyobb a nyüzsgés. Megpróbálunk üzletet kötni az egyik csónakossal, hogy vigyen el minket a várostól mintegy 50 kilométerre északra fekvő warao faluba, Guamalba, de mindenki csak a holnapot emlegeti. Ma már késő van, nem akaródzik nekik csónakba szállni. "A fehér embernek órája van, az indiánoknak meg ideje" - ezt a tawahka mondást 4 éve hallottam Hondurasban, így tudtam, hogy marad a bizonytalan: mañana.

A waraók naplementekor és kora hajnalban szállnak vízre a jobb fogás reményében

Másnap már kora reggel kikocogunk a folyópartra, ahol nyugtázzuk, hogy egy ideiglenesen felállított bádogbódéban végre kinyitott a kikötő jegypénztára. Vidámságunkat tovább fokozza, hogy nemcsak a karib-tengeri városkába, Pedernalesbe, hanem Guamalba is árusítanak jegyeket, jól lehet ott csupán mi szeretnénk partra szállni. A csónak a menetrendhez képest másfél órás késéssel indul útnak, de ez Venezuelában már-már kötelező.

35-40 helyi utast préselnek a hajó fedélzetére. Én, az utolsó beszálló, bár nem vagyok egy terjedelmes ember, már csak szó szerint az ablakon keresztül tudom begyömöszölni magam az ülésre. A lábamnál nyershús utazik, Endre vállánál pedig a csomagok tetején csirkék csipognak. Itt tehát nem csirkebusz közlekedik, mint Guatemalában, hanem "csirkehajó".

A négyszáz lóerős motor olyan lendületet ad az egyébként túlterhelt hajócskának, hogy félek, a huzattól végleg ferdeszemű maradok. Az első megállónk Guamal Campamento, ahol kisebb-nagyobb oldalfallal nem rendelkező nádtetős házak látványa fogad. Cölöpökön állnak, hogy védelmet nyújtsanak a folyó áradása ellen. A faluban zajlik az élet. Vagy 20 kisgyerek szalad a csónakhoz, legalább ennyi kutya kíséretében. Hibbant csónakosunk türelemre int és nem rak ki bennünket.

A waraók olykor közvetlen a folyóra építik házaikat

A következő megállónk maga Guamal falu. Csomagjainkat a stégre dobják, majd a hajó odébbáll. Sehol egy lélek. Beletelik negyed órába, mire egy asszonyság előkerül az egyik házból néhány gyerek kíséretében. Carolina, a huszonéves hatgyermekes családanya felajánlja, hogy sátrunkat állítsuk fel a háza mellett. A gyerekek és anyjuk között nem warao nyelven, hanem spanyolul folyik a kommunikáció, házuk vályogból készült, így felmerül bennünk a gyanú, hogy nem tisztán warao földre érkeztünk. Mindenesetre hamar híre megy, hogy két fehér embert hozott a hajó, az egyik ráadásul szőke, így rövidesen a falu összes gyereke körülöttünk sertepertél. Egyikük, a két éves José sírva fakad Endrétől való félelmében. Hogy megtörjük a jeget, egész délután együtt játszunk, beszélgetünk és horgászunk. A férfiak a városban vannak, így az is világossá válik, hogy már az élelmiszer beszerzése sem a hagyományos módon történik.

A mesztic és guyanai betelepülők miatt egyre változatosabb a waraók kinézete

A falu másik végében Juan lakik, a falu nyolcvanegynéhány éves törzsfőnöke. Itthon van, ezért bekopogtatunk hozzá, hogy bemutatkozzunk és beszélgessünk egy kicsit vele faluja történetéről. Kék szeme azonnal elárulja mesztic származását. Úgy tűnik, jólelkű, idősödő, mosolygós asszonykája, Dolores viseli a nadrágot, ugyanis minden kíváncsi kérdésünkre lelkesen válaszol és az öreget nem hagyja szóhoz jutni.

- A 40-es években költöztünk ide a folyónak erre a szakaszára akkor, amikor hozzámentem Juanhoz. Kettőnk közül csak én vagyok warao. Ha utánaszámolok, tizenhárom gyerekünk született, közülük három kivételével mind a városba költözött, de a falu összes gyermeke a mi unokánk. Népes a családunk.

Guamalnak tehát sikerült egy olyan szegletébe tévednünk, ahol nem waraók élnek, hanem a városból ideköltözött nincstelenek, akiknek szintén a folyó biztosítja mindennapi betevőjüket.

A waraók legfontosabb tápláléka, a hal

Naplemente után megérkezik a generátorért felelős ember, aki minden háznál fényt varázsol a kifüggesztett villanykörtékbe. Előbukkan Carolina 12 éves fia egy állami laptoppal, amelyet az egyik póznára erősített konnektor (valószínűleg az egyetlen a faluban) segítségével kezd el tölteni. Különös érzésem támad. Ez a kép nekem az előre elképzelt indiánfaluval nehezen fér össze.

Másnap reggel új arcokat vélünk fölfedezni. Egy igazi warao család, Jesus Sosa és felesége érkezik látogatóba kislányával. Szíves örömest átvisznek bennünket a fél órányira fekvő indián falujukba, Saragaiba. 25-30 olyan bungaló között találjuk magunkat, amilyeneket Guamal Campamentón is láttunk. Mindössze egy-két főzésre alkalmas agyagedény és néhány függőágy képezi a berendezést. A legtöbb bungalóban még ülő alkalmatosság sincs, jellemzően többen ülnek egy függőágyban. Jesus ucumo- és banánültetvényére kalauzol el bennünket, majd végigvezet a falun, ahová elmondása szerint sosem érkeznek idegenek. Jó eséllyel mi vagyunk az első fehérek Saragaiban, bár a turistákat jól ismerik, ugyanis a falu asszonyai kézműves termékeiket a közeli turistatáborokban (ilyen Guamal Campamento) próbálják eladni baksisért. A férfi felesége, Mariella is tagja a "kézműves szakkörnek"; pálmalevélből kötelet sző, majd magokból láncokat és karkötőket fűz. Közben elárulja, hogy 23 éves, legnagyobb fia idén tölti be a tizedik életévét; a családanya még 14 sem volt első gyermeke születésekor.

Warao kislány

Ebédre banános hallevessel kínálnak. A waraók étkezésének fő eleme ma is a folyóból beszerzett hal. Bár történelmük és hagyományaik nagy része feledésbe merült, a vízhez való viszonyuk az elmúlt évszázadokban semmit nem változott. A törzs neve annyit tesz: csónakos. Nagy lelkesen mutatják meg nekünk a trennek nevezett hálójukat, amelynek segítségével akár 20 perc alatt egy vödörnyi halra tudnak szert tenni. Júliusban és augusztusban, amikor a csapadékos időszak miatt a rákok a tengerből felúsznak az Orinoco deltájába, nem csak folyami hal kerül az asztalra. Az év többi hónapjában azonban marad a pikkelyes jószág, főtt ucumóval tálalva.

Jellemző kép: hatan egy ágyban

Hiába az egyoldalú táplálkozás, a vadászat kulturális okokból tabu. A waraók ősi legendája szerint az első emberek vadászok voltak és a mennyben éltek, ahol csak madarak léteztek, egyéb állat nem. Egy nap, amikor az egyik ősvadász íjával elejtett egy madárkát, az olyan erővel zuhant a mennyország "földjére", hogy lyukat ütött rajta és átpottyant a földre. A vadász a hasadékhoz ment és kikukucskált. Amikor megpillantotta a zöld növényzettel és élővilággal körülvett termékeny folyót, elhatározta, hogy leereszkedik egy kötélen és új otthont alapít. Azóta a waraók nem vadásznak. De nincs is rá szükségük, mert a 21. században már akad közöttük olyan, aki fagyasztót és mirelit csirkét tart.

S ha már az állattartásról beszélünk. Egy-két ház körül bóklászó csirkétől és malactól eltekintve háziállatot nem láttunk. Ez alól kivétel a majd minden házban kötélen tartott pókmajom vagy vágott szárnyú papagáj.  

Amikor a fejedre nőnek a háziállatok

A két nap alatt, amit a waraók között töltöttünk, ugyanazok az élmények értek, mint a pemónok között. Kultúrájukból semmi nem emlékeztet a múltra, egyetlen kivétel ez alól a nyelvük. De Guamal példáját látván valószínűleg ez sem tart sokáig. A mesztic halászok hatására évről évre kevesebb a hal, a civilizáció pedig rohamléptekben tör magának utat a folyó mentén. Hogy van-e jövőjük a waraóknak? Valószínűleg a turizmus, ami konzerválja őket majd azon állapotukban, amiben éppen most vannak. Az egyetlen probléma, hogy Venezuelában haldoklik a turizmus...

Még több Deltában készült képért látogass el Facebook oldalunkra!

Régóta nincsenek illúzióim indiánközösségekkel kapcsolatban. Tudom, hogy az ősi viselet már a múlté, s amelyik törzs őrzi is hagyományait, az a turisták oda csalogatása miatt teszi azt, nem azért, mert isteneik vagy a hagyományok azt megkövetelik. Ettől függetlenül szeretek indiánfalvakban vegyülni a helyiekkel, mert gyökereikben máig sok tudást rejtenek. Arra azonban nem számítottam, hogy a pemónok örökre végezteka múltjukkal.

A pemónok ma kb. 20-25 000-en élnek szerte Venezuelában, többségük a Gran Sabanán, közel a Santa Elenát Las Claritasszal összekötő autóút, valamint a vidék legnagyobb folyója, a Rio Caroní mentén. Kisebb közösségek találhatók a tepuik lábánál, ők azok, akik a külvilágtól kvázi elzártan élik mindennapjaikat. Ezek közül is az egyik legizoláltabb közösség Yunek falu, amit jelenleg csak privát repülővel lehet elérni. Nincs ennél jobb hely arra, hogy az ember elmélyedjen az indiánok kultúrájában.

Leonardo és családja

Korábban már jártam Yunekben, de soha nem volt időm elbeszélgetni a helyiekkel múltjukról, jelenükről és jövőjükről. Amíg majd egy napon át a repülőt vártuk, sikerült interjút készítenem Leonardóval.

- A falunkat eredetileg Yunek Kukuynak hívják. Édesapám alapította a közösséget 1935-ben, s mivel nagyon szerette a kaszavát csípős szósszal, a falut Yuneknek nevezte el (yunek: csípőst jelent taurepanul, a pemónok nyelvén). Kukuy pedig egy nagy pemón harcos volt, aki a Roraima környékén élt, az ő nevét tiszteletből tette Yunek mögé.

- Ha jól tudom, nem csak Kukuy az egyetlen pemón hős. Yuneknek is megvan a maga mítikus alakja.

- Nem mítikus, valós személy. És a történet sem legenda, bár én is csak nagyapámtól tudom. Valamikor réges-régen élt egy hárpia a tepuik tetején. Több alkalommal lecsapott a szavannán játszó gyerekekre és megölte azokat. Karinacón lakói úgy döntöttek, véget kell vetni ennek, de nem tudták, hogyan kezdjenek hozzá. A faluban élt egy öreg, aki fejszeélezéssel foglalkozott. Apró és könnyű ember volt, közel élete végéhez, így felajánlotta, hogy kiül a szavanna közepére és megpróbálja megölni a sast. A madár nem váratott magára sokáig, lecsapott az öregre és felrepült vele az Akopánra. Az öreg már reptében megsebesítette a madarat a baltájával, ami így nem tudta azonnal a fészkéhez vinni, hanem tepuiról tepuira cipelte. Végül a hárpia annyira elkészült az erejével, hogy az öreg könnyed szerrel ölte meg őt a Churí tetején. A piachi (pemónul: sámán) közben beszélt a hárpiával, aki elmondta neki, hogy az öreg nagyon erős és halálosan megsebesítette. Az idős pemón végül visszasétált a faluba, ahol nagy ünnepség fogadta, mivel a helyiek a piachi révén már tudták, hogy végzett a gyilkos hárpiával. Az ünneplés azonban gyorsan abba maradt, mert az öreg csatában szerzett sebei elfrtőződtek és még aznap este meghalt.

Pemón gyerekek az 1920-as években

- Igaz az, hogy az öreg találta meg az ösvényt le a tepuiról?

- A pemónok korábban nem mászták meg a tepuikat. Azokat az istenek és rossz szellemek lakhelyének tartották, így tabu volt azokra felmászni. Elképzelhető, hogy ő fedezte fel az Akopánra és a Churíra felvezető ösvényt.

- Most már másszák?

- Nem sűrűn. A többség, aki eléri az Akopán tetejét, az sziklamászó, és nem tart igényt pemón vezetőkre vagy hordárokra. Többségünk soha nem volt fent a tepuikon. Pedig jó lenne, ha az Akopánhoz is több turista érkezne, mert ez sokkal szebb, mint a Roraima vagy az Auyantepui.

- Két évvel ezelőtt, mikor itt jártam, akkor az egyik házban élt egy idős asszony, aki népviseletet hordott. Van, aki még tartja a hagyományokat?

- Nincs. A régi viselet idejét múlt. Ma már mindenki farmerben és gumicsizmában jár.

Pemón gyerekek 2013-ban

- De valamit csak örököltek az őseiktől. Például biztos máig használnak gyógynövényeket.

- Ma, ha megbetegszünk, akkor gyógyszert szedünk be. Nehéz beszerezni, mert ritkán kapunk valamit az államtól. 2012-ben pl. egyetlen gép sem landolt nálunk, mert a vezetés megtiltotta a berepülést, hogy az aranymosók ne tudják kicsempészni az aranyat a Gran Sabanáról. Sajnos az őseink tudását elvesztettük, gyógyszert meg nem kapunk, így nehéz az élet errefelé.

- És mi van a sámánokkal?

- Megszűnt az ő hivatásuk is. Minimális ősi hagyomány öröklődött át, talán csak annyi, hogy vannak, akik máig hiszik, hogy ha a szülő nő mellől elugrik a varangy, akkor fia születik, ha azonban az állat odapisil, akkor lánygyermek jön a világra. De a többség ma már kórházban szül, Santa Elenában.

- Pedig a feleséged - ha jól tudom - bába.

- Igen, így van. De ma már nem sűrűn hívják házhoz.

- Egy hagyományt azonban máig őriznek a pemónok. Ez nem más, mint az erdőégetés.

- Én személy szerint nem művelem és nem is nagyon értem, mások miért csinálják.

Klasszikus pemón ház és családkép

- Én azt hallottam, hogy a kígyók és a pókok miatt.

- Kígyók, pókok vagy csak úgy passzióból. Ki tudja?! Azért biztosan nem, hogy termesszenek valamit, mert azt régóta tudjuk, hogy ott, ahol az erdőt leégetjük, a talaj a sok eső miatt tönkremegy és soha többé nem terem meg benne semmi.

- Tényleg, hol vannak a földjeitek és mit termesztetek. Állatokat tartanak a pemónok?

- Yuccát, batatát és más gyökereket termesztünk. De messze a falutól, jó két órányira innen, az erdő határában. Állataink nincsenek, de láttam Wonkénben, hogy van aki marhákat tart. Lehet, mi is megpróbálkozunk vele.

- Én a kecskét ajánlanám. Az megeszik mindent, a szavanna füve meg nem elég dús a marhának.

- Miért? Venezuelában van kecske?

- Van bizony! Amúgy hogyan jutnak a helyiek húshoz? Vadásztok?

- Igen, vannak, akik olykor elmennek vadászni. De az erdők leégetése miatt nagyon kevés a vad. Többnyire lapa (más néven paca vagy tepezcuintle) vagy arapapagáj kerül az asztalra. Vannak akik a tukánt is megeszik. A folyóban vannak halak, de nem túl nagyok. Kevés húst eszünk.

Nemi szerepek: a férfiak fociznak, a nők gyereket nevelnek

- Milyen jövőt jósolsz Yuneknek?

- Ez a hely nyugodt és a táj csodaszép. A fiatalok mégis inkább felköltöznek Santa Elenába vagy elszegődnek segédnek aranymosók mellé. Amikor ilyen jó az arany ára, akkor egyre többen és többen mennek le a folyókhoz. Remélem, hogy édesapám öröksége túl fogja élni ezeket az időket. Hála Istennek ti is itt vagytok, s talán egyszer itt is fellendül a turizmus, mint a Roraimánál.

- Lehet Yunek a második Canaima?

- Második? Inkább az első!

Igaza van. Most, hogy megmásztuk a Roraimát és láttuk az Angel-vízesést, azt kell mondjam, hogy Yunek és térsége a leglátványosabb mind közül. Az emberek egyszerűek, nem tolakodók és segítőkészek. A táj gyönyörű és érintetlen. Persze mindez csak addig tart, amíg nem lesz belőle második Canaima. Vagy éppen első...

A tepuik és a világvégi indiánfalvak meglátogatása után a világ legnagyobb vízesése, az Angel felé vettük az irányt. Yunekből kis géppel érkeztünk meg Canaimába, Venezuela egyik turistaparadicsomába, ahol turista nem nagyon van, lehúzás viszont annál inkább.

A pilóta reggel nyolc és dél közé ígérte az érkezését Yunekbe, attól függően, hogy milyen az időjárás. A száraz évszak ellenére az elmúlt 32 órában szakadatlan esett, így a szavannán kialakított leszállópálya teljes egésze víz alá került. Az egész földfelszínt 20-30 centiméter magas víztömeg és sűrű köd borítja. Épeszű pilóta ilyen rossz látási viszonyok és ingoványos talaj esetén meg sem kísérli a leszállást.

Próbálunk derülátók lenni, a hátizsákokat a „kifutópálya” közelében épült templomba cipeljük, és fülelünk. Dél felé jár, de nem történik semmi. Ételünk már elfogyott, így a csendet csak a gyomrunk makacs korgása töri meg, amit bizonyára Leonardo családja is hallani vél, ugyanis gyökerekből főzött levessel kínálnak. A farkaséhség teszi-e vagy a vendégszeretet, azt nem tudom, de az étel nagyon finom és jólesik.

Az időjárásban étkezés után sem mutatkozik jelentős javulás. Valószínű, hogy már csak én reménykedem a gép érkezésében, mert Leonardo és Endre is csóválja a fejét. Egyszer csak gyanús hangot hallunk, amely egyre erősödik. Nem hiszek a szememnek. A hófehér ködfelhőből előbukkan egy kicsiny Cessna és merészen közelít a föld felé. Érthetetlen módon a falu irányába landol, nem mérlegelve azt, hogy belefuthat a templomba vagy egy indiánkunyhóba, de ügyesen veszi az akadályt és úgy ér földet a 30 cm-es vízen, mint egy hidroplán. Látható, ahogy a pilóta fellélegez landolás után, majd kiszáll és azt mondja, négy órakor, ha törik, ha szakad, felszállunk, egyéb esetben nincs esélyünk rá, hogy még sötétedés előtt elérjük Canaima repülőterét, mert ezekkel a kis Cessnákkal a tepuik között csak világosban lehet repülni.

Elmebeteg pilóta landolása Yunek kifutópályáján

Várunk egy órát, de az eső nem csillapodik. Hiába a rengeteg víz, bepakolunk, majd gurulni kezdünk a kifutópályán. Többször megcsúszunk oldalirányba, miközben a kerekek a szárnyakig verik föl a vizet. Néhány másodpercig feszült csend lesz úrrá rajtunk, míg végül a levegőbe emelkedünk. Szerencsések vagyunk, mert a rengeteg eső hatására a Churín és az Akopánon csodaszép vzesésekben gyönyörködhetünk, ahogy megközelítjük az óriási sziklákat. Fél óra múltán feltűnik az Auyantepui lépcsős fala. Leszállás előtt az Angel-vízesés fellett leírunk egy nyolcast a levegőben, hogy minden irányból lefotózhassuk a párából kitekintő zuhatagot.

Canaimát nagyon kihaltnak találjuk. Meglehetősen egyszerű szállásunkon egymás mellé sodor a szél egy szlovákiai magyar turistával, rajta és rajtunk kívül csupán három orosz lézeng az egész faluban. Megünnepelnénk, hogy épségben visszatértünk a civilizációba, de egyrészt szinte minden zárva van, másrészt az egyetlen hely, ahol alkohol kapható, az a lagúna partján álló Morichal Bár, ahol a sört szó szerint aranyáron mérik. 50 bolívarért nem kell, hogy másnap kavargó gyomorral üljünk a csónakba.

Az Akopán tepui északi oldala és a 300 méteres vízesések

Az ötszörös italszorzó oka, hogy Canaimában a helyiek számára egy ideje államilag tiltott az alkoholfogyasztás. Hogy miért ez a különös rendelkezés? Néhány hónappal ezelőtt canamai fiatalok enyhén illuminált állapotban szóváltásba keveredtek néhány szintén alkohol hatása alatt álló turistával. Szó szót követett és a konfliktushelyzet verekedésbe torkollott. Az állam és a helyi közösség úgy döntött, tinédzserszülők eszközeihez folyamodva megelőzi a jövőben az ilyenfajta kellemetlenségeket és betiltotta az alkohol árusítását Canaimában. Ez alól csak néhány jól menő bár kivétel, ahol azonban kötelező méregdrágán adni a szeszt, hogy a helyeiknek eszükbe se jusson fogyasztani.

Bár az utóbbi években jócskán megcsappant a Venezuelába tartó turisták száma, az Angel-vízesés közelében található Canaima megélhetését még mindig ez az iparág biztosítja. Kötelező helyi vezetőket bérelni, akik két naposra tervezik a motorcsónakos kirándulást. Rendszerint összekeverik a csónakázást a rafting fogalmával. Az út a gyors folyású és zúgókkal teli Rio Carraón három óra hosszáig tart, onnan a Rio Churrúnon további két óra az út az Ayuantepui lábáig. Bár a táj lenyűgözően gyönyörű, nehéz elmélyülni a szépségében, mert minden zúgónál tetőtől talpig beborít a felcsapódó hideg víz, ami fagyosra hűti a hangulatomat.

Az Angel-vízesés a repülő ablakából

A partra szállást követően az erdőben felállított churata alatt mindenki elfoglalja az aznapi szállásául szolgáló függőágyat, majd egy órás túra vár ránk az őserdei ösvényen a 978 méter magas vízeséséig. Minden ruhám átázott a csónakút során, az időjárás pedig egyre hűvösebbé válik az alkonyat közeledtével. Mivel bugyiban mégsem túrázhatok, kénytelen vagyok a "gyönyörű" rózsaszínű pizsamanadrágomban menni. Itt-ott botladozom a kanyargós, vastag gyökerekben és a vízesés közelében egyre sűrűbb sziklákban. Megpillantva a felfoghatatlan méretű zuhatagot azonnal megfogalmazódik bennünk a gondolat: ezt a vízesést napfelkeltekor is látnunk kell.

Helyi vezetőink nem egészen így gondolják. Bevált szokás ugyanis, hogy a második nap hajnalán fél 6-kor felrázzák a csapatot legszebb álmából, azzal a szöveggel, hogy kell a csónak, így optimális esetben a 9 órai reggelit már otthon az asszony mellett ülve fogyaszthatják el. Velünk is bepróbálkoznak, de Endre hajthatatlan, és közli velük, hogyha menni akarnak, csak menjenek, mi turisták bizony felmegyünk napfelkeltekor. Így is történik. Ahogy tegnap, úgy ma sem zavar minket senki a fotózásban, bár a borongós idő miatt elmarad a csodás hajnali látvány.

Ha már az Angelnél járunk, nem árt egy kis történelmi kitekintő a vízesésről. Kevesen tudják, hogy nem névadója, Jimmy Angel volt az első, aki fölfedezte a vízesést. Távol álljon tőlem a szándék, hogy sikerét kisebbítsem, de kötelességemnek érzem megjegyezni, hogy 1912-ben a venezuelai Ernesto Sánchez la Cruz már járt itt, csak elkövette azt a hibát, hogy fölfedezését nem dokumentálta. Arról nem is beszélve, hogy helyi pemón közösségek valószínűleg már évszázadokkal ezelőtt rátaláltak a zuhatagra vadászataik során.

Az Angel-vízesés reggeli fényben

1933. november 16-án aztán James Angel azért indult útnak kétfedeles repülőgépével, hogy átfésülje a Guayanai-fennsíkot egy folyó után kutatva, amelynek gazdag aranytartalmára egy idős geológus-kutató hívta fel a figyelmét. A gépen ülve egy olyan folyót vett észre, amely a térképén jelöletlen volt. Kíváncsi természete nem hagyta nyugodni. Azonnal letért a tervezett útról, hogy felkutassa a folyó forrásvidékét. Így jutott el az Ördög-hegyhez, eredeti nevén az Auyantepuihoz, amelynek tetejét az indiánok az istenek lakhelyének tartották, ezért soha nem próbálták megközelíteni. Az ismeretlen folyó a hegy oldalában egy mély szurdokban tekergett, amelynek kijáratánál James megpillantotta a lélegzetelállítóan magas, két lépcsőből álló vízesést.

Miután visszatért a fővárosba, egy kutatócsoporttal együtt expedíciót szervezett a vízeséshez. Végül 1937-ben indultak útnak, feleségével együtt. A vállalkozás kis híján az életükbe került. A tepui tetején akartak leszállni, de sikerült egy mocsaras területen letenni a gépet, így felszállni esélyük sem volt. Végül jó néhány nap után, amikor már mindenki lemondott róluk, sikerült utat találniuk le a tepuiról és gyalog vágtak át az őserdőn. A turisták ma is az általuk felfedezett útvonalat használják az Auyantepui eléréséhez.

Miután csónakosunkat és a kirándulás alatt szótlan, de kötelezően bérelt túravezetőnket sikerült maradásra bírnunk, a napfelkelte után nyugodtan megreggeliztünk a táborhelyen, majd visszaereszkedtünk Canaimába. Az ereszkedés nem épp a legmegfelelőbb szó, ugyanis csónakosunk – néha úgy éreztem – bosszúból minden zúgóba direkt úgy hajtott bele, hogy a víz az egész csónakot beterítse. Ha lehet, még a tegnapinál is sikerült jobban eláznunk. Alig vártuk, hogy száraz ruhát öltsünk magunkra, mikor szállásadónk, Daniela rohan felénk az utcán, hogy pakoljunk gyorsan, megy a repülőnk Ciudad Bolívarba. Nézünk rá elkerekedett szemmel, mivel a túrához tartozik plusz egy éjszaka, valamint a csónakázás a Salto Sapóhoz.

- Az indiánok tüntetnek és holnap lezárják a repteret. Ha ma nem mentek el, itt ragadtok akár napokra.

Kezd furcsa érzésünk lenni. A csónakos közel hajthatatlan volt a napfelkeltés túra miatt, a csaj most meg el akar minket hajtani a szállóról.

- Megszárítkozunk, megebédelünk, s majd meglátjuk - csitítja le Endre a 10 000-es fordulatszámon pörgő leányzót.

Egy óra körül kimegyünk a reptérre, ahol a Transmandu légitársaság, valamint tegnapi pilótáink azzal fogadnak, hogy bár hallottak a tüntetésről, nem tudnak semmilyen reptér lezárásól. Mikor visszaérünk a szállásra, Daniela közli, hogy a kocsi készen áll, visz minket csomagostul a reptérre. Arra a kérdésre, hogy honnan a biztos infója a reptér bezárásáról, mikor erről még a légitársaságok sem tudnak, ez a válasz jön:

Mi a Föld legmagasabb zuhataga előtt

- Rendben! Na nem akarunk menni, ne menjünk, de holnapra már nincs szállásunk foglalva és kajánk se lesz, mert tele van a szálló és nekünk nincs foglalásunk.

Szöget üt a fejünkbe, hogy ha a repteret lezárják, mégis miként telítődik meg másnap a szállás. Mikor e felvetéssel előhozakodunk, megint csak kikerülő választ kapunk.

- Ha mennünk kell, akkor szeretnénk, ha visszafizetné a szállás, az elmaradó Salto Sapo túra és étkezések árát - fektetjük le feltételeinket.

Természetesen rázza a fejét, hogy vis maior helyzet van, nem az ő hibájuk, hogy a repteret lezárják. Endrénél itt elgurul a gyógyszer és üvölteni kezd a csajjal, hogy jó lenne, ha befejezné a lehúzást és a hazudozást. Daniela vállat vonva közli, hogy ha mi így, akkor autót sem biztosít ki a reptérre.

A helyzet meglehetősen kényes. Mi van, ha tényleg lezárják a repteret, mi meg itt ragadunk? Úgy döntünk, kimegyünk a reptérre, így sűrű "putázások" közepette felülünk a teherautó platójára. A reptéren nagy az embertömeg. Mindenki a váró közepére szegezi tekintetét, ahol pemón vezetők próbálnak alkudozni állami küldöttekkel kamerák és mikrofonok kereszttüzében. Vagy két órán át figyeljük a fejleményeket, majd úgy döntünk, elég ebből a helyből és felszállunk a gépre. A szállásadó egy lehúzó hárpia, a csónakosok ügyeskedő senkiháziak, ráaádsul még rumot sem lehet kapni sehol. Az Angel-vízesés szép, látni kell, a többit jobb minél előbb elfelejteni...