MIRADOR - "Kilátó a világra"

Kolumbiában nem kell ahhoz még fél órát sem utazni, hogy az ember egyik csodából a másikba csöppenjen. Negyedik hónapja utazunk az országban, és eddig egyetlen perc üresjáratunk nem volt. Ezúttal a Reserva Natural San Rafael volt soron, ami olyan, mintha az Avatar megálmodott világa valósággá vált volna. Ki merem jelenteni, hogy Kolumbia az amerikai kontinens legizgalmasabb országa.

Fusai szállásunkon van egy takarítónő, aki minden nap ellát minket egy tippel. Bár előzetesen nem terveztünk két éjszakánál többet itt tölteni, a csaj néhány látnivaló bedobásával mindig maradásra bír minket. Este, mikor leadjuk nála a mosnivalónkat, kezünkbe nyom egy szakadt szórólapot, amin az áll, hogy Reserva Natural San Rafael. Nézzük a Google Mapset, de nem találunk ilyet a térképen, csak egy falut, La Aguaditát, amit a szórólap is említ. Mit veszíthetünk?

Másnap kora reggel vadul buszkeresésbe kezdünk. A környező falvakba nem a terminálról, hanem a város különféle pontjairól indulnak a buszok, amiket megatlálni egy rémálom. Össze-vissza küldözgetnek minket, még Fusa prosti negyedén is áthámozzuk magunkat, mire végre megtaláljuk azt a beállót, ahonnan La Aguaditába mennek a kisbuszok.

Falusi hangulat La Aguaditában

A falu nincsen messze, negyed órát ha buszozunk, mire befutunk a településre. Nincs itt semmi, csak néhány útszéli kifőzde, ahol sikerül magunkba tolni egy adag csülköt reggelire. A kajáldát működtető néni igazít minket útba, a hegyek felé mutogat, mikor a San Rafaelről kérdezzük.

    Eri keresi az utat a Reserva Natural San Rafaelbe

Kisétálunk a falu széléig, ahol egy apró tábla jelzi, valóban létezik a park. Egy keskeny földút indul a környező veredákra a Rio Bravo Blanco mentén, ami már az első percekben elvarázsol minket. Az itteniek valamilyen okból kifolyólag építettek egy mesevilágot furcsa házakkal és színpompás kertekkel. Mintha Alíz csodaországában járnánk, nem is nagyon tudjuk hova tenni a dolgot.

 Nem tudom, miért épít valaki ilyet, de nagyon jól teszi

Miután elhagyjuk ezt a tündérvilágot, az út elveszik a ranchek és köderdők mélyén. Szerencsére végig ki van táblázva a park, így nem lehet eltévedni, bár az igazat megvallva, nagyon szívesen tennénk, mert a táj valami pazar. Tepuikra emlékeztető meredek sziklafalak emelkednek az erdő fölé misztikusan párába burkolózva.

Bármerre mész Kolumbiába, látsz valami csodát

Az út emelkedni kezd, közben az eső is elered, de ettől még varázslotasabbá válik a környék. Fél óra baktatás után befutunk egy bobaerdőbe. A kolumbiaiak által bobapálmának nevezett fa valójában egy páfrány, ami kizárólag olyan köderdőkben él meg, ahol évente minimum 4000 mm csapadék hullik. Így már érthető, miért esik már most, kora reggel az eső.

Imádjuk a páfrányerdőket

Egyre magasabbra kapaszkodunk, majd találkozunk egy csapat helyi fiatallal, akik már visszafelé tartanak. Fent aludtak a parkban, és azt mondják, a hely valami csoda. Na, most már tényleg kíváncsi vagyok rá. Majd másfél órán át kell felfelé kaptatnunk, mire végre feltűnik a "Bienvenido a Reserva Natural San Rafael" tábla. A bejáratnál van egy ház, amit szederföldek vesznek körbe. Gyorsan szedünk is pár szemet, végülis kell az energia.

Átkelünk egy hídon, ami alatt a folyó meredeken a mélybe szakad. Láttam este pár fotót egy szép vízesésről, talán odalenn van, de egy tábla előrefelé írja a zuhatagot. Átkelünk egy kanyonon, aminek a faláról csöpög le a víz. Iszonyatosan csúszik minden, amit Eri nehezen visel, mivel a bakancsa két év után rommá kopott.

Ebben a völgyben rengeteg eső esik, ezért minden csúszik

Végül megérkezünk a táblán jelzett vízeséshez, a Cascada de los Deseoshoz, de ez nagyon nem az, mint amit a neten láttunk. Irány vissza a hídhoz, hátha valamit elnéztünk. De nem, a tábla semmi egyebet nem jelez, csak a Deseost, így kicsit csalódottan indulunk vissza.

Cascada de los Deseos

Nem hagy nyugodni a kíváncsiság, egészen biztos valahol nem tértünk le az útról. Aztán a háztól nem messze látom, hogy egy leszakadás mentén mintha tekergőzne le a völgy aljába egy ösvény. Lábnyomokat látok a sárban, így nekiindulok a meredélynek. Eri marad, mert az ösvény durván meredek, a bakancsa pedig alkalmatlan az ereszkedésre. Két éve vettük 50 000-ért, Aku. Ennyit érnek a menő túracuccok. Nem állítom, hogy nincs bennem halálfélelem lefelé kúszva, de szerencsére sok a lián, így van mibe kapaszkodnom. Negyed óra elteltével lent vagyok a folyónál, aminek a medrében felfelé kezdek gyalogolni. És igen, egyszercsak feltűnik az a zuhatag, amit a képeken láttam. Hihetetlen gyönyörű.

Semmi meglepetés nincs abban, hogy a Reserva Natural San Rafaelről nem ír egyetlen útikönyv sem

Fotózom párat, aztán elindulok visszafelé. Szegény Eri azt sem tudja, hová lettem. Már vagy negyed órája szólóngat, de én csak akkor hallom meg a kiáltásait, mikor már azon töri a fejét, hogy visszaszalad a házhoz segítséget kérni. Nem tudta, milyen messze van a vízesés, csak azt, hogy eltüntem egy olyan ösvényen, amire épeszű ember nem merészkedik.

Muszáj voltam lefotózni magamat a vízesés előtt

Néhány perc múlva megnyugszik, ráadásul mostanra az eső is elállt, így elindulunk visszafelé. A pára közben felszállt a hegyekről, teljesen más arcát mutatja a vidék.

Irány vissza Fusagasugába!

Egészen varázslatos ez a völgy is. Kolumbiát egyetlen latin-amerikai országhoz nem tudnám hasonlítani, ráadásul a látnivalók 90 %-át nem mutatják meg a külvilágnak, aminek köszönhetően pontosan nulla turista látogatja őket. Hálás vagyok, hogy úgy láthatom ezt az országot, ahogy az utánunk jövők már biztosan nem fogják. Könyvet kéne írnunk róla...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Egy takarítónőnek hála eljutottunk a Rio Sumapaz völgyébe, aminél eddig nem sok szebbet láttunk. Pár éve még gerillák uralták a környéket, de a jövőben Kolumbia egyik szenzációja lesz, ez egészen biztos. Hatalmas vízesések, félelmetes szakadékok és gazdag fincák sorakoznak egymás mellett, Bogotától nem is olyan messze. Ha erre jársz, eszedbe ne jusson kihagyni! 

Bogotát dél felé elhagyni egy kínszenvedés. Szemben a város északi végével dél durván lepukkant, nyomornegyed vált nyomornegyedet. Restrepo és Bosa a főváros legveszélyesebb negyedei közé tartozik, külön zseniális, hogy a déli buszterminált sikerült ez utóbbinak a kapujában kialakítani. Szerencsére a Transmileniót nem kell elhagyjuk, így nem ismerkedünk meg Bosa banditáival és emberrablóival. Mintha ez a rész más világ lenne; a házak lepukkantak, az utcák szemetesek, kátyusak és nincsenek felfestve. Talán változik a helyzet, ha a Transmileniót sikerül kivinni egészen Soacháig, Bogotá külvárosáig, ami pont ugyanolyan lepukkant, mint Dél-Bogotá bármely része. 

Hatalmas a dugó, így jó három óra, mire kiérünk a városból. Az 1990-es évek végéig ez az állapot a város minden részén jellemző volt, de a Transmilenio megváltoztatta a közlekedési normákat. Ahová azonban még nem ért ki a zárt pályás busz, ott megelevenedik a múlt. Bogotá ezen részén nagyon nem szeretnék élni.

Az autópálya elhalad a Muña-víztározó mellett, ami a Sumapaz paramóvidékének kristálytiszta vizét gyűjti össze. Hogy milyen okból kifolyólag kötötték össze a főváros szennyvizét elvezető Rio Bogotával, az ördög tudja, mindenesetre ez utóbbinak hála a környéket pöceszag lengi be. Szerencsére gyorsan elhagyjuk a víztározót, felkapaszkodunk egy 3000 méteres hágóba, majd az út lassan ereszkedni kezd.

Fusagasugá környékén gyönyörű a táj, ezt a gazdag elit is tudja

A Bogotá-fennsík széle mindenhol meseszép, itt is, azonban nem a természet az egyetlen, amin elámulunk. Ahogy lejjebb és lejjebb ereszkedünk, úgy sokasodnak az úszómedencékkel ellátott villák. Subia környékét nehéz bármihez is hasonlítani, megkockáztatom, errefelé több luxust látni, mint bárhol máshol Dél-Amerikában.

Jó két órás utazás után futunk be az 1800 méter magasan fekvő Fusagasugába, ami már a spanyolok érkezése előtt is lakott volt. Mivel közel fekszik a fővároshoz, fontos mezőgazdasági központ vált belőle, lévén errefelé szinte minden megterem. A város mai napig Bogotá első számú éléskamrája, s mint ilyen, a turista számára nem tartogat sok izgalmat. A főterén áll ugyan egy koloniális időkből származó katedrális és parókia, de ennyi és nem több.

Fusagasugában a főtéren kívül nincs semmi érdekes

Hogy miért jöttünk mégis ide? Azért, mert Fusagasugá környéke számtalan szépséget rejt, de csak a helyiektől tudjuk meg, hogy kétszer annyit, mint amennyit előzetesen gondoltunk. A belvárosban szállunk meg egy egészen rendben levő hotelben, ahol mind a recepciós, mind a takarítónő hihetetlenül kedvesen fogad minket. Mikor mondjuk, hogy minimum két éjszakát maradunk, azonnal a legjobb szobájuk kulcsát akasztják le; errefelé nem szokás egy éjszakánál többet eltölteni, pláne nem külföldieknek. 

- Turisták vagytok? - érdeklődik a takarírónő, aki nem lehet több 20 évesnél.
- Igen. Szeretnénk körbejárni a város környéki erdőket.
- Én a Sumapaz-völgyből, Cabrerából származom. Arrafelé nagyon szép a táj - kapjuk a tippet.

Vadul nézni kezdjük a térképet, és a neten találunk is néhány fotót a környékről, úgyhogy azonnal szaladunk is le a recepcióra, és két napos foglalásunkat háromra bővítjük. Mivel még bőven nincsen késő, felpattanunk egy szállónk előtt rostokoló, Pascába induló buszra. Az apró falu nem fekszik messze Fusától (így nevezik Fusagasugát a helyiek), de az út annyira rossz minőségű, hogy a tíz kilométert fél óra alatt sem tudjuk megtenni. Cserébe a táj egészen mesés, így kétharmad távnál leszállunk, és inkább gyalog folytatjuk az utunkat a faluig. 

Pasca felé is egész rendben van a látvány

Pascát granadilla, curuba és fejioa földek veszik körül, a remek klíma miatt évente kétszer szüretelnek. Így könnyű megőgazdaságból megélni.

Granadilla birtok Pascához közel

A falu amúgy a Sumapaz Nemzeti Park hegyeinek lábánál fekszik, rengeteg bővízű patak robog át a völgyön. Egy ilyen paradicsomi helyhez már csak egyetlen dolog kéne, egy pofás település, de az nincs. Pasca a csúnyábbnál is csúnyább, még a főtere is felejtős, pedig a kolumbiai falvak többségének legalább ezen része jól szokott kinézni.

Pasca szép helyen fekszik, de ennyi és nem több

A rengeteg ízletes gyümölcsön túl a falu még egy valamiről híres, mégpedig a bogotái Aranymúzeumban látható aranytutajról, amit a muiscák legszebb kegytárgyai között tartanak számon. A muiscák királyait anno a Guatavita-lagúna vizén avatták be, egy olyan tutajon, ami a múzeumban is látható. Hogy miért pont itt, Pascában leltek erre a csodára, a tudósok sem tudják, mivel a falu a spanyolok érkezése előtt sem volt több néhány parasztcsalád lakta tanyabokornál.

Pascában bukkantak rá az Aranymúzeum leghíresebb leletére, az aranytutajra

Másnap a takarítónő ajánlására Cabrera felé vesszük az irányt, és milyen jól tesszük. Ez a vidék egy újabb példa arra, miért is Kolumbia a legszebb ország Dél-Amerikában. De ne rohanjunk ennyire előre. 

Pascának a főtere is felejtős

Kisétálunk a terminálra, majd felszállunk egy Pandiba tartó buszra. Az autópálya, ami Melgar felé tart ezen a részen is zseniális tájon át tekereg. Chinauta még Subiánál is több luxusvillát rejt, jobbra pedig feltűnik néhány érdekes hegycsúcs, amit állítólag Quinininek hívnak. Már most tudjuk, hogy egy éjszakával megint tovább maradunk, mint azt a recepciósnak meghagytuk, mert erre a hegyre vétek lenne nem felmenni. Chinauta után az út meredeken ereszkedni kezd, nem sokkal később befutunk egy szűk kanyonba, amit Boquerónnak neveznek. Innen egy elég rossz minőségű út vezet a Rio Sumapaz völgyében fekvő Pandiba. 

Az egyik utastól megtudjuk, hogy innen pár kilométerre a Sumapaz-folyó egy keskeny hasadékba folyik bele, ahol esik vagy száz métert, de sajnos pont érkezésünkkor indul egy busz Veneciába,  ahol állítólag van egy meseszép zuhatag, így elnapoljuk a kanyon meglátogatását.

Az út felkapaszkodik a hegyekbe, ahonnan valami egészen hihetetlen a kilátás a Rio Sumapaz völgyére. Ha ez a vidék Peruban vagy Costa Ricában lenne, egészen biztos, hogy naponta turisták ezrei látogatnák, ezzel szemben erre jó eséllyel rajtunk kívül külföldi még nem járt. A másfél órás út alatt nem győzök kattintgatni, levegőt venni sincs időm.

       A kép nem légifelvétel, hanem a busz ablakából készült

A meglepően új kisbusz sofőrje szól, hogy megérkeztünk a vízeséshez vezető bekötőúthoz, innen alig egy óra séta a 120 méter magas zuhatag. Egy apró tábla jelzi, hogy valóban erre van a vízesés, így bár nem tudjuk pontosan hová is tartunk, mégis magabiztosan lépkedünk a hegyek felé. Egy veredán át vezet az út, ami Kolumbiában soha sem életbiztosítás. No nem a banditák, hanem a tanyákról kitörő kutyák miatt; az egyik helyen kis híján megharap egy korcs.

    Eri baktat a Salto La Chorrera felé

Amúgy a táj itt is meseszép, a tanyák pedig szemkápráztatóan zöldek. Fél óra baktatás után felcsendül a vízesés robaja, egyből tudjuk, hogy valami hatalmas dolog vár ránk az út végén. Újabb harminc perc séta után az út véget ér, de a vízesést még mindig nem látjuk. Innen egy ösvény vezet tovább fel a hegyekbe, a bejáratánál egy kopott táblán azt olvassuk, még 758 méter a zuhatag. Közel van. Féltávnál végre felbukkan a Salto La Chorrera, ami magányosan szakad alá a mélybe. Teljesen megbabonáz minket a hely, nem tudunk elszakadni a látványtól.

  120 méter magasból szakad alá a Salto La Chorrera

Egészen közel merészkedem a vízeséshez, de az ösvény annyira csúszik, hogy az utolsó pár métert már nem merem megtenni. A vízpermettől így is csúnyán bepárásodik a fényképezőnk, úgyhogy inkább visszakapaszkodom a kilátóhoz, ahol Eri próbál egy vízmentes lyukba bebújni. Nem ő az egyetlen, aki zugot keres magának a Chorrera körül. Egy legenda szerint a vízesés mögött van egy barlang, amiben a muiscák kincse rejtőzik, de azt fehér ember nem érintheti. A kincs őre Mohán, egy nagyon csúnya, torzonborz hegyi szellem, aki ha betolakodókat lát a barlangban, megöli őket és földrengést küld a Földre. Nekünk a vízpermet is elég, nem foglalkozunk a muiscák kincsével. Inkább visszaindulunk.

Hegyi szellem őrzi a muiscák kincsét a vízesés mögött

Az ösvény mentén hihetetlenül dús a vegetáció, a fák és bokrok levelein színes szöcskék ugrándoznak. Érdekes, hogy ezekkel a jószágokkal eddig csak a San Gil melletti Juan Curinál találkoztunk, mintha ezek a szöcskék szeretnék a vízeséseket.

Színes szöcskék lakják be a vízesés környéki erdőket

Besétálunk Veneciába, ami 1951 óta mondhatja magát falunak, korábban hivatalosan az ide 40 kilométerre fekvő Pandihoz tartozott. Mivel új településről van szó, nincs is itt mit nézni, azonban az útról láttuk, hogy a településtől nem messze a Sumapaz-kanyon sziklái szinte függőlegesen szakadnak bele a folyóba. A kifőzdében - ahol elfogyasztjuk ebédre szánt rizses csirkénket - azt mondják, a kilátó messze van, okosabb tuktukkal megközelíteni. Így teszünk. Egy fiatal srác furikáz el minket a kilátóhoz, de annyira örül az érkezésünknek, hogy csak 5000 pesót kér az egész mókáért, cserébe azt szeretné, ha lefotózkodnánk vele. 

Fotóért cserébe féláron van a menetdíj

Hogy milyen a kilátás? Fenomenális, mint bárhol Kolumbiában. Az ég kezd borús lenni, de így is lelélegzetelállító a velünk szemben tornyosuló 2-300 méter magas sziklafal.

 Ilyen kilátás fogadja az embert a Sumapaz-kanyonra Veneciából

Pont, mikor visszaérünk Veneciába, befut egy busz, ami Cabrerába tart. Ugyanolyan vadonatúj kisbusz, mint volt idefelé, mintha ebben a régióban igényesebb lenne az utazóközönség. Erről természetesen szó sincs, valószínűbb, hogy ezzel próbálták lekenyerezni pár éve a gerillákat, akik a vidéki Kolumbia kizsákmányolása ellen szólaltak fel. Ma már Cabrerában sincsenek gerillák, az új buszok azonban maradtak.

Veneciát 65 éve alapították, úgyhogy nem túl varázslatos

Áthaladunk egy apró falun, Aposentoson, majd az út élesen balra kanyarodik, a szemközti hegyen pedig feltűnik egy Chorreránál is magasabb vízesés. Sem a sofőr, sem a buszon utazó utasok nem tudják mi a neve, többségük azt állítja, hogy nincs is neki. Bár Cabrera még 5-6 kilométer, mi ismét leszállunk a buszról, és vállaljuk, hogy néhány fotó kedvéért sétálunk másfél órát a faluig. 

     Az ott a háttérben semmi különös, csak egy névtelen, 200 méter magas vízesés

Mit mondjak? Ha egy negyed ekkora vízesésünk lenne Magyarországon, fél Európa a csodájára járna, ezek a jó kolumbiaiak meg még nevet sem adnak neki. Az interneten sem lehet róla szinte semmit sem találni, egyszerűen csak ott van, és évezredek óta zúdul alá három lépcsőben kb. 200 méter magasból.

Sumapaz-kanyon

A Rio Sumapaz kanyonja mostanra egészen kinyílt, de attól még a Cabrerába tartó séta meseszép. Az utat hatalmas sziklák alá vájták, amiket köderdei növények borítanak be. 

Fantasztikus út vezet Cabrerába

Cabrerába délután három magasságában futunk be. Elsőre feltűnik, hogy ez a falu más, mint a többi. Kevés ember van az utcákon, a házak előtt régi autók sorakoznak. Olyan a hely, mint volt Támara, ahol a FARC egészen 2014-ig jelen volt. 

Mehetnénk akár ilyen furgonnal is

A házak udvarán mindenhol harci kakasokat látni. Egyre kevesebb helyen divat ez a fajta sport, jellemzően a nagyon szegények szórakozása, amiből Kolumbia ezen részén nem sok van. Felelevenedik bennem a venezuelai Manacal, ahol bele is csöppentünk egy viadalba.

Harci kakasok várják a viadal napját

A falu főterén mindenki kíváncsian néz ránk. Az egyik padon ücsörgő asszony odahív minket magához, és azt kérdi, hittérítők vagyunk-e. A turista szóra felcsillan a szeme, bár azt egy foglalkozásnak tartja. Elmeséli, hogy 2012-ben a paramilitárisok itt még kivégzéseket hajtottak végre, s bár négy évvel ezelőtt elzavarták őket innen, a faluban máig mindenkinél fegyver van, mert attól tartanak, az a két rendőr, aki a falu biztonságáért felel, kevésnek bizonyulna.

Cabrera más, mint a többi andoki falu

Nincs sok időnk a falura, mert négy óra magasságában indul az utolsó busz Fusába. A takarítónőnek igaza volt: a Rio Sumapaz völgye csodálatos hely, amit nagyon gyorsan fel kéne helyezni a térképre.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Ezúttal négyesben, két Kolumbiában élő magyarral kirándultunk egy nagyot nem messze Bogotától. Láttunk pár meseszép vízesést, és jártunk Vergarában, Kolumbia egyik legkegyetlenebb drogbárójának, Gachának a szülőfalujában. Tudta, hova kell születni. 

Alexszel és Moncsival, a Kolumbiában élő két magyarral alig két hónapja találkoztunk utoljára. Akkor megígértették velünk, hogyha visszatérünk a Los Llanosról, ismét felkeressük őket San Franciscóban, és elmegyünk közösen egy rövid kirándulásra. Mivel megkaptam az újabb 90 napos tartózkodási engedélyemet, elég szabadon mozoghatunk, úgyhogy a Portal 80-nál felpattanunk egy Villetába tartó buszra, s röpke másfél óra alatt meg is érkezünk Alexék fincájához, ahol két kutyájuk, Hermész és Denisz csaholva fogadnak. Jellemzően bizalmatlanok minden olyan emberrel, aki zsákot hord a hátán, de minket szerencsére megismernek, így az ugatáshoz farokcsóválás társul.

A mai napon nem csinálunk semmi különöset, csak mesélünk a magyar párosnak az elmúlt hetek csodáiról néhány Huncol sonka és szalámi elfogyasztása közben. Moncsiék meglepődnek azon, hogy mennyire biztonságosnak találtuk az Andok és a Los Llanos eldugott részeit. Jellemzően még az itt élő kolumbiaiak sem tudnak ezekről a vidékekről, az elmúlt évtizedekben ők is csak a híradásokból értesültek az ottani gerilla- és drogháborúkról, s mióta ezek az összecsapások végetértek, senki nem hall semmit Socháról, El Totumóról vagy éppen Tenzáról.

Este néhány pohár rum elfogyasztása után bámuljuk a térképet, merre is kéne megejtsük a holnapi kirándulásunkat. Választásunk a La Vega-Nocaima-Vergara háromszögre esik, mely falvak közelében két szép vízesést is jelöl a Google Maps.

Reggel Moncsi sonkával, magyar szájjal is szerethető kenyérrel és lulólével kínál minket - két hónapja nem volt részünk ilyen fejedelmi lakomában. Aztán bepattanunk Alex kocsijába és irány La Vega, a bogotáiak egyik kedvenc hétvégi üdülője.

     La Vega hátizsákos szemmel nem túl izgalmas

A kisváros alig tíz kilométerre fekszik San Franciscótól, viszont 500 méterrel lejjebb, így errefelé már kellemesen meleg van ahhoz, hogy minden szállodához és nyaralóhoz tartozzon egy medence, amit annyira szeretnek a folyton fagyoskodó fővárosiak. Mindemellett La Vega nem túl izgalmas hely, nem sok minden marasztalja a magunkfajta hátizsákost, leszámítva néhány jobb éttermet és hétvégente kinyitó diszkót. 

La Vegából meseszép út vezet Nocaima apró hegyi falujába, ami szinte semmiben nem különbözik San Franciscótól, még a főtere is olyan, mintha "ctrl c ctrl v" idemásolták volna. 

Nocaima főtere pont olyan, mint minden itteni falunak

A térkép alapján a falu határában van egy apró vízesés, ezt alátámasztandó egy eldugott és kopott táblán feltűnik egy Cascada Charcón felirat, de csak az irányt mutatja, hogy milyen messze van és hogy kell odajutni, azt nem. Csalinkázunk egy keveset a kocsival, mire végre rálelünk az ösvényre, ami borzasztóan sáros, de Alex megnyugtat minket, hogy éppen takarítani készül a kocsiját, úgyhogy nyugodtan nézhetünk úgy ki, mint a disznók.

Jó negyed órát kell bokáig érő sárban baktatnunk egy guaduaerdő mélyén. A guadua bambuszféle, de nem Ázsiából, hanem innen, az Andok köderdőinek mélyéről származik, s ahogy Kínában, úgy Kolumbiában is építőanyagként tekintenek rá. A Charcón-vízesés nem nagy és nem is túl látványos, így néhány fotó után visszasétálunk a kocsihoz, és folytatjuk utunkat északnak, Vergara irányába. Igazából a cél nem a falu, hanem az El Escobo-vízesés, de hogy pontosan hogyan lehet odajutni, arról fogalmunk nincs. Talán majd Vergarában útba tudnak minket igazítani.

   Eri, Alex és Moncsi pózol a Charcón-vízesés előtt

Ha Nocaima felé szép volt az út, nem tudom, mit mondhatnék erről a vidékről. Hihetetlen, hogy alig 50 kilométerre vagyunk Dél-Amerika egyik legnagyobb metropoliszától és ilyen érintetlen erdőkre bukkanunk. Itt-ott elvétve feltűnik egy lodzs vagy finca, amik létezéséről max a bogotái kirándulók tudnak, pedig simán kenterbe vágják némelyik menő Costa Rica-i vagy ecuadori turistaközpontot. Ami hiányzik Kolumbiából, az az információ. Ha valaki nekiállna ezen helyek összeírásának angol nyelven, egész biztos, hogy tízszer többen látogatnának az országba. Vannak ugyan útikönyvek Kolumbiáról, de még a Lonely Planet is úgy béna, ahogy van.

Vergara felé nem csúnya a táj

Féltávnál ketté válik az út. Az egyik Vergarába, a másik egy Alto de Puerta Grande nevű kilátóhoz vezet. Felkanyarodunk, hátha látunk valami még szebbet. Nincs hiba a tervben, húsz perc múlva fent állunk pár rádiótorony lábánál, és onnan bámulunk le a környező völgyekre. Az idő nem túl jó, csöpögni kezd az eső, de ettől még teljesen elvarázsol minket a táj. Az egyik oldalon feltűnik a Rio Negro völgye, a másik oldalon pedig Nocaimát pillantjuk meg madártávlatból.

Kilátás az Alto de Puerta Grandétól: a Rio Negro völgye és Nocaima faluja

Vergarába dél magasságában futunk be. Ez a falu sem érdekesebb, mint volt Nocaima vagy San Francisco, egy valamiről, jobban mondva egy valakiről mégis híres. A helyiek nem verik nagy dobra, de állítólag 1947-ben itt született José Gonzalo Rodríguez Gacha, a Medellín kartel egyik kegyetlen vezetője, Pablo Escobar jobbkeze. Gacha, ismertebb nevén "A mexikói" az innen nem messze fekvő Muzo smaragdbányákat felügyelte 1988-as haláláig. Kolumbiai smaragdbányákat birtokolni és vezetni nem életbiztosítás, az egyetlen, aki az elmúlt 50 évben nem erőszakos halált halt, az a politikusok bizalmát is élvező Víctor Carranza volt. 

 José Gonzalo Rodríguez Gacha

Gacha sertéstenyésztő családból származott. Állítólag csak két általánost végzett, mert tanulás helyett inkább pénzt akart keresni. Tíz évesen már Muzo bányáiban tevékenykedett, de nem sokkal később kitört a smaragdháború, amiben bérgyilkosként vett részt. Senki nem tudja pontosan hány emberrel végzett, de a falusi legendák szerint Gacha egy igazi mészáros volt, nem válogatott a módszerekben, nem kímélt senkit. A smaragdcárok is rettegtek tőle, így még nem volt 25 éves, mikor a háttérből már ő irányította a muzói bányákat. Akinek nem tetszett a képe, azt kérdezés nélkül lelőtte, ezért figyelt fel rá Pablo Escobar is, akinek szüksége volt egy véreskezű társra, hogy a kokainbizniszben minden üzletfél fenyegetve érezze magát. Végül 1988-ban Tolúban a DEA lőtte szitává, amit a Medellín kartel sem bánt annyira, mivel Gacha kegyetlenkedése még nekik is sok volt.

Vergara nem túl izgalmas falu

Vergara teljesen jelentéktelen falu, egy valami azonban nem hiányzik belőle, és az az élet. Állítólag ezren sem lakják a települést, de azok mind a főtéren gyülekeznek, valamint a helyi kocsmákban ücsörögnek és söröznek. Mi sem teszünk másképp, ráadásul a kocsma mindig jó hely az informálódásra; hátha valaki tud nekünk segíteni abban, hogy jutunk el az El Escobo-vízeséshez. A pultnál egybehangzóan állítják, hogy a vízesésügyi referens a falu utolsó házában lakik a Nimaimába vezető úton.

A fickót nem találjuk otthon, azonban a szomszédja roppant segítőkész. Rajzol nekünk egy térképet, hol, merre kanyarodjunk, majd utunkra bocsát, mondván, könnyen megtaláljuk a zuhatagot. Legyen úgy!

Vergara és az El Escobo-vízesés is a köderdők mélyén fekszik

A térkép az első elágazásig használható, utána kénytelenek vagyunk a szimatunkra hagyatkozni. Szerencse, hogy Alex kocsija 4x4-es, mert az El Escobóhoz vezető földút nagyon rossz állapotban van. Sehol egy tábla, egy útjelzés, semmi. Végül leparkolunk egy bedrótozott kapunál, majd gyalog indulunk neki az erdőnek, hátha szerencsénk lesz. Egészen hihetetlen, de a kocsit sikerült pont a vízeséshez legközelebbi ösvénynél leparkolnunk, így tíz perc séta után megpillantunk egy Charcónhoz nagyon hasonló zuhatagot. Ez lenne az El Escobo? 

Ezért kár lett volna ennyit utazni

Amíg azon töprengünk, hogy miért is utaztunk ennyit, megjelenik két fiatal srác és az apjuk, akik ugyancsak a vízeséshez jöttek kirándulni. Nem először járnak itt, ezért tudják, honnan indul az az ösvény, ami a mélybe vezet, s ahonnan egészében belátható a közel 40 méter magas vízesés.

Moncsi küzd az ösvénnyel

Az ösvény nagyon meredek és rettentően csúszós, így négykézláb ereszkedünk alá. A jó húsz perces dagonyázás minden szenvedést megért, az El Escobo egészen zseniális. Ekkora vízeséshez ilyen közel menni csak kevés helyen lehet.

     Az El Escobóhoz nem szervez senki túrát, az útikönyvek sem írnak róla

Visszakapaszkodunk a kocsihoz, közben pedig elered az eső. Sikerül rendesen összegányolnunk Alex autóját, de egy cseppet sem bánja, mert amit ma láttunk, az tényleg mesés volt. Úgy néz ki, az El Niñónak befellegzett, úgy ömlik az eső, mintha dézsából öntenék. La Vegánál egyszerűen le kell parkoljunk, mert az autópályán méter vastagságban zúdol le a víz, az abalaktörlő pedig nem bírja a munkát.

Kolumbia újabb, csak kevesek által látogatott vidékét sikerült megismernünk hála Moncsinak és Alexnek. Estére ismét Huncol sonka és szalámi a menü. El tudnánk rajta lenni még pár napig, de ideje továbbutazni délnek.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Nincs olyan turista, aki ne szeretné Bogotát. Ez a város él, olyan, mintha egy európai metropoliszt nyakon öntöttek volna egy kis latin mázzal. Remek bulik, jó múzeumok és izgalmas történelem várja az utazót egy olyan városban, ami most kezdi levetkőzni magáról a ráaggatott sztereotípiákat. Szeretnék egy lakást a Parque de la 93-nál, és kíváncsi vagyok arra, mi zajlik a Pussycat pornómoziban.

Hogy miért jöttünk vissza Bogotába? Egyrészt azért, mert Alexéktól van egy meghívásunk egy hétvégi kirándulásra San Francisco körül, másrészt pedig azért, mert kezdek kifutni a 90 napos kolumbiai tartózkodásból, ezért fel kell keressem a bevándorlási hivatalt Usaquén városrészben.

Hétvégéig még van idő, így három teljes napot tölthetünk el Candelariában, Bogotá óvárosában. Hiába vagyunk itt vagy tizedszer, Candelaria mindig tartogat valami meglepetést, ezúttal abban a szerencsében van részünk, hogy két napon át süt a Nap. Ez Bogotában igen ritka, mivel 2700 méteres magasságának köszönhetően állandóan felhős az égbolt. Azonnal leszaladunk a főtérre, és lefotózzuk a katedrálist, amiről egészen eddig a pillanati soha nem sikerült értékelhető képet készítenünk.

     Az első nem iszonyatosan szürke képünk a bogotái katedrálisról

A Plaza Bolívar északi oldalán áll az Igazságügyi palota, amit 1985. november 6-án megszállt az M-19 nevű gerillaszervezet állítólag azért, hogy megsemmisítsék azokat a Pablo Escobarról szóló dokumentumokat, amik elegendőek lettek volna ahhoz, hogy eljárást kezdeményezzenek ellene drogkereskedelem címén. Az akció balul sült el, aminek az eredménye 102 halott és 7 eltűnt személy, akiknek azóta sem sikerült a nyomára akadni. A palota végül leégett, de hogy a tüzet ki okozta, máig tisztázatlan. Feltételezhetően a hadsereg egy eltévedt bombája keltette a lángokat. A palota porrá égett, most egy csúnya betonkocka áll a helyén. 

     Ez lett az Igazságügyi palotából

Korábban már írtunk a Botero és az Aranymúzeumról, de a Nemzeti Múzeum eddig mindig kimaradt, így kihasználva a szabadidőnket, csütörtökön elkocogunk a Calle 28 mentén fekvő erődszerű épülethez. A kinézete nem véletlen, mivel 1946-ig börtönként üzemelt, csak ezután lett belőle múzeum. Van itt minden a kőkori embertől kezdve Simón Bolívár ereklyéin át a modern képzőművészetig. 

Börtön volt, most múzeum

Az egyik legizgalmasabb az a barlangrajzokkal díszített sziklafal, ami a Chiribiquete Nemzeti Park magányos táblahegyeinek oldalában található. Egyes rajzok állítólag közel 20 000 évesek. Chiribiquetébe is nagyon el kéne már menni.

 Ilyen csodák várják az embert Amazóniában

Másnap az Usaquén városrészbe teszünk egy rövid kiruccanást, azért, hogy meghosszabbítsam a lejárt tartózkodásimat. Itt sem őrölnek gyorsabban a bürokrácia malmai, majd három órán át vagyok kénytelen várakozni, mire benyomják az új pecsétet az útlevelembe. Szegény Eri ez idő tájt az épület előtt kell toporogjon, mert nem engedték be velem.

       A kortárs képek elmesélik nekünk Bogotá elmúlt száz évét

Usaquén már erősen külvárosnak minősül, innen már "csak" száz utca van északra. Bogotá utcahálózata amúgy igen könnyen kiismerhető, mivel az észak-déli futású carrerákra kb. merőlegesen érkeznek a kelet-nyugat irányú callék. Mindennek az origója az óvárostól délre található El Triunfo nyomortelep, itt válik ugyanis el a déli számozás az északitól. 

Szemben Dél-Bogotá favelláival Usaquén egy meglepően kulturált városrész. A bevándorlási hivatal mellett áll pl. a kolumbiai World Trade Center, ahol hatalmas a sürgés-forgás. A közelben számtalan bank központi épülete található, de van itt golfklubtól kezdve luxusszállodákig minden. Megszületik a döntés: sétáljunk vissza Candeláriába!

Innen hét sarokra terül el a Parque de la 93, Bogotá talán leggazdagabb negyedének központi parkja. Errefelé több Mercedest látni, mint Toyotát, kicsit ismét Panamavárosban érzem magamat.

Itt lakást venni csak a kiváltságosok tudnak, a környék is pont olyan, amilyennek az ember az ilyet elképzeli. Minden lakóparkhoz tartozik őr, mélygarázs, sehol egy darab szemét a járdákon. Sok fiatalt látunk rengeteg kutyával, ők a gazdag urak ebeinek bérsétáltatói. Az itteni kávézók akár Párizs központjában is lehetnének, a lakók pedig mindenkinél divatosabban öltözködnek.

Luxuslakások sorakoznak a Parque de la 93 körül

Ami érdekes, hogy az itteni épületek is mind ugyanúgy vörös téglából lettek felépítve, mint a főváros több emblematikus épülete. Ennek oka a történelemben keresendő. 1946-ban 18 évnyi liberális vezetés után egy konzervatív elnök, bizonyos Mariano Ospina Pérez került hatalomra, akinek a feladata amerikai nyomásra a szovjet mintából táplálkozó kommunizmus visszaszorítása volt. A szegények támogatását élvező Liberális Párt azonban ellenezte, hogy az Egyesült Államok beleszóljon Kolumbia belpolitikájába, ami ellen kiállt az 1949-es választásokra készülő liberális elnökjelölt, Jorge Eliécer Gaitán is. 1948. április 9-én egy rendőr lelőtte Gaitánt, ami után a liberális töltetű Utolsó Állomás Rádió bemondója felszólította a híveket, hogy fogjanak fegyvert és vegyenek revansot a konzervatívokon. Több ezer ember vonult az utcákra, megtámadták az elnöki palotát, aminek során a katonaság a tömegbe lőtt. Elszabadult a pokol, a felbőszült tömeg gyújtogatni kezdett. Egész éjszaka járták az utcákat, és romboltak, amit csak lehetett. A történelembe El Bogotazo néven bevonuló lázadás közel 5000 emberéletet követelt, reggelre véget is ért. 

Hogy mi lett az eredménye? Bogotá belvárosának jó része megsemmisült, amit újjá kellett építeni. Egy párizsi születésű, de kolumbiai építész, bizonyos Rogelio Salmona azzal a tervvel állt elő, hogyha a vezetés egységes városképet szeretne, igazodni kell a megmaradt városrészek hangulatához. Mivel a szegényeknek nem volt pénzük lefesteni házaikat, így Bogotát - igazodva a megmaradt városképhez - vörös téglából építették újjá. Néhány negyedet leszámítva Bogotá épületeit mai napig a Salmona által megálmodott városkép alapján tervezik. 

     Az irodaházakat is Rogelio Salmona eképzelései szerint tervezik

Az utóbbi években azonban egy újfajta városképi elem is bekerült Bogotá arculatába, ez pedig a graffiti. Ma már a világ leghíresebb graffiti művészei is tiszteletüket teszik a városban, számtalan iskola nyílt arra, hogy a fiatalokat megtanítsa "firkálni". Nem tagekről és falakat elrondító mázolmányokról van szó, hanem valódi művészi alkotásokról.

Guna indián arcképe Candelaria egyik épületének falán

Újabban számít, milyen az épületek tűzfala, így aki teheti, felbérel pár művészt, hogy szebbé tegye vele a házát. Candelaria tele van szebbnél szebb portrékkal, de újabban vállalatok, köztük bankok is rendelnek maguknak saját graffitit.

  Egy normális graffiti valahogy így készül

Bogotá luxusnegyedétől néhány sarokra található a Zona Rosa, Bogotá bulinegyede, amiről már meséltünk régebben. Napközben a diszkók és bárok zárva tartanak, messze nem olyan vonzó a környék, mint esténként. Itt emelkednek azonban Bogotá legelitebb plázái, ahol minden többszörösébe kerül, mint Budapest hasonló bevásárlóközpontjaiban. Beülünk egy kávézóba enni egy sütit (étteremről itt szó sem lehet), de egy mezei almás pite 10 000 pesóba kerül. Azt már régen tudjuk, hogy ez a környék nem a magyar hátizsákos pénztárcájához lett igazítva.

     Az Andino egyike a megfizethetetlenül drága bevásárlóközpontoknak

A Calle 72 és Calle 67 között húzódik meg a Quinta Camacho nevű városrész, ami erősen hajaz Londonra. A 19. század elején Bogotá még jóval kisebb volt, Quinta Camacho nem volt több egy városszéli haciendánál. Ahogy beindult a népességrobbanás, úgy vált a főváros részévé a birtok, amit száz évvel ezelőtt még egy csendes, spanyol nemesi család lakott. Hiába voltak spanyolok, haciendájukat a klíma miatt angolosra építették. A város az 1920-as években elkezdte felvásárolni a környező telkeket, a család azonban csak egy feltétellel adott túl a földterületein, ha azokon angol jellegű házakat építenek. Így is lett, ezért látni errefelé rengeteg brit stílusú házat.

Quinta Camacho olyan, mintha Londonban járnánk

Chapinerónak eddig csak az éjszakai életét ismertük, pedig a belvárosára is érdemes vetni egy pillantást. A városrész főterén taláható a Lourdes-i Miasszonyunk Bazilika, ami ötvözi a mór és gótikus stílust. Kicsit tájidegen Chapinero szedett-vedett üzletközpontjai között.

Szép templom a Lourdes-i Miasszonyunk Bazilika, csak nem idevaló

A Chapinerót és Candelariát összekötő városrészt Marlynak hívják. Bár azt mondják, ez Chapinero elit része, mi nem érezzük magunkat biztonságban, de lehet csak amiatt, hogy mire ideérünk, már sötétedik. Még vagy harminc sarok van vissza, de nem szállunk buszra, hiszen még délelőtt megfogadtuk, hogy gyalog térünk vissza Usaqénből a központba.

Éjszakai kép Bogotá felhőkarcolóival

Hatalmas megkönnyebbülés, mikor feltűnik a Carrera 7, Bogotá leghosszab sétálóutcája, ami Kolumbia legmagasabb épületét, a Colpatriát köti össze az óvárossal. A csúnya felhőkarcolót esténként általában kivilágítják, de nem ma. A város ezen része egyébként az olcsóbb éttermeknek és mulatóknak az otthona, valamint itt található a Teatro Esmeralda Pussycat is, Bogotá pornómozija. Nem tudom, máshol van-e ilyen, és azt is nehezemre esik elképzelni, hogy 2016-ban erre van igény, pedig mikor elsétálunk előtte, látjuk, ahogy párok kézen fogva sétálnak be az épületbe. Állítólag a vetítés gyakran gangbang partikba torkollik. Ha valakinek van tapasztalata a hellyel, elmesélhetné, milyen belülről.  

Pornómozi is van Bogotában

Többedszerre is meg kell állapítsam, hogy Bogotá jó város. Egész nap mentünk, és rengeteg olyan dolgot láttunk, amit eddig még nem, pedig nem először jártunk itt. Holnap visszabuszozunk San Franciscóba, ahol Moncsi és Alex már várnak ránk. 

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A Bogotától egy köpésre fekvő Gachetá környékén kalandoztunk, és rengeteg csodába botlottunk. A Sueva-vízesést képeslapokon kéne mutogatni, a Guavio-víztározót körülölelő hegyeken pedig kirándulók ezreinek kéne túrázni. Hogy miért nincs itt mégsem egyetlen turista sem? Persze, hogy a smaragd miatt. A zöld ékkővet bányászni máig sokkal nagyobb biznisz, mint a turistákat körbekalauzolni ezen a mesés vidéken.  

Gachetá bár közel van Guatequéhez, mégis igen komplikált az elérése. Közvetlen busz csak a mantai elégazásig van, ahonnan iránytaxival kell eljussunk az apró, ám igen hűvös andoki faluba. Már délelőtt 9-kor ott toporgunk a főtéren, a napi egyetlen busz azonban csak fél 11-kor indul Gachetába, így van időnk körbejárni a települést. 

Van időnk bóklászni Manta utcáin

A legenda szerint régebben Manta helyén egy tó volt, aminek a közepén egy sziget terült el. Ezen a szigeten megjelent Mária apjának, Szent Joachimnak az arcképe, az egyház pedig a jelenést felkarolva 1772-ben kápolnát emletetett rajta. Később a tavat lecsapolták, a 19. századtól kezdve pedig gazdák költöztek a templom közelébe. Manta nem nőtt nagyra, pedig a völgy, ahol megalapították, fontos állomás volt már a muiscák idejében is. Nem csak azért, mert összeköti a Rio Súnuba és a Rio Gachetá völgyét, hanem azért is, mert a város fölé emelkedő La Petaca csúcs árnyékában meghúzódik egy meseszép lagúna, amit az indiánok - hasonlóan a Guatavita-lagúnához - szakrális célokra használtak. Ezúttal nincs időnk a lagúna felkeresésére, mert néhány nap múlva találkozónk van Bogotában, így megelégszünk a falu sárgára és barnára festett házaival, valamint a Szent Joachimnak ajánlott templommal.

Manta templomát Mária apjának, Szent Joachimnak ajánlotta az egyház

Amíg a buszra várunk, beülünk enni egy levest az egyik kifőzdébe, aminek étkezdéje egybe van nyitva a férfi WC-vel. Az emberek nagyban falatoznak, közben akire rájön a szükség, odaáll a fal mellé és könnyít magán. Ilyet se sűrűn látunk.

Az út Mantából Gachetába meseszép. A földút felkapaszkodik 3000 méter magasba, ahol alpesi jellegű legelőkön jól lakott marhák heverésznek. Erre sem járhat túl sok turista, mert a buszsofőr rákérdez, szeretnénk-e megállni az egyik vízesésnél fotózni, mert ha igen, szívesen elrendelnek egy pár perces pihenőt. Naná, hogy igen. Természetesen a megálló miatt senkinek nincs egy szava sem, örülnek, hogy megmutathatják azt, amit ők szépnek tartanak.

Csak azért állt meg a busz, hogy láthassuk ezt a noname vízesést

A hágóból meredeken ereszkedik alá az út abba a Gachetába, amit már a 16. század végén megalapítottak a spanyolok, de csak a 18. században vált igazán fontossá. Ekkor ugyanis sóbányákat tártak fel a környéken, de mindössze két évtizedig aknázták ki őket, mivel Zipaquirából és Nemocónból könnyebb volt a szállítás. 

Alpesi tájon át vezet az út Gachetába

Gachetá 1939-ben került be legközelebb a történelem könyvekbe, mégpedig egy politikai tüntetéssel, amit az akkori liberális vezetés vérfürdővel zárt le. A Bogotából küldött katonai alakulat a tüntetők közé lőtt, megölve 9 embert.

Gachetá nem szép város

Hogy milyen a mostani Gachetá? Semmi extra, pont ugyanolyan izgalmas, mint volt Guateque. A főtér szép, de körülötte szedett-vedett minden utca, mintha az 1939-es mészárlásból még nem tért volna magához a város. Normális hotel sincs a településen, egy elég ramaty munkásszállón sikerül kikötnünk, ahol a recepciós arra a kérdésünkre, hogy van-e wifi, azt feleli, hogy természetesen van kábel TV.

Nincs miért a városban időzni, így délután felszállunk egy Bogotába tartó buszra, amiről fél óra elteltével le is pattanunk. Hogy miért? Mert a Rio Sueva és a Rio Concepción összefolyásánál van egy vízesés, amit mindenképp szeretnénk látni. 

    Eri útban a Sueva-vízesés felé, háttérben a Cingaza Nemzeti Park

Az 50-es országúttól egy földút vezet a Sueva-folyó partjára, aminek túloldala már a Chinguza Nemzeti Parkhoz tartozik. Jó húsz perc séta után érkezünk meg a két folyó torkolatához, ahol egy apró vízerőmű fogad minket, háta mögött egy zuhataggal, azonban ez abszolút nem hasonlít arra, amit mi az interneten láttunk. Szerencsére összefutunk egy fickóval, aki útbaigazít minket, csak ekkor még nem sejtjük, hogy valójában a vízeséshez nem vezet semmiféle út.

 Nem rossz helyen fekszik a Nemosten vereda

A vízerőmű mögött egy keskeny, elég sáros ösvény vezet fel a Nemosten veredába, ahol néhány földműves épp kukoricát vet. Mivel a csapás csúnyán elkanyarodik a folyótól, rákérdezünk, hogy merre van az arra, de ők csak mutogatnak, hogy haladjunk nyugodtan tovább. Már vagy fél órája botorkálunk céltalanul a szántók között, mikor elunjuk a dolgot és átvetjük magunkat az ösvényt a földektől elzáró kőkerítésen, és egy legelőn keresztül elindulunk a Rio Concepción felé. Nem sokkal később feltűnik a Chingaza hegyeiről mélybe szakadó Sueva-vízesés.

Megpillantjuk a Sueva-vízesést

Jó húsz percen keresztül baktatunk a legelőn keresztül, mire megérkezünk az 50 méter magas, meseszép zuhataghoz. Sok szép vízesést láttunk már Kolumbiában, de ezidáig ez a legszebb.

    Eri közelít a zuhataghoz

Sikerül jó sokáig elhúznunk a pihenőt a Sueva lábánál, így már erősen szürkül, mire visszaérünk az országúthoz. Busz nem jön, csak rengeteg teherautó, amik miatt kicsit félünk az út szélén kutyagolni. Egy óra baktatás után jön végre egy személyautó, amit sikerül lestoppolnunk. Két nő az anyukáját jött meglátogatni Bogotából, szívesen visszavisznek minket Gachetába.

Érthetetlen, hogy egy ezt a meseszép vízesést hogy nem fedezte fel magának a turizmus

Gachetától délre húzódik a Guavio-víztározó, aminek gátja a Föld 12. legnagyobb ilyen építménye. Az Itaipú után nagy csodára nem számítunk, a tájért azonban egyértelműen megéri az egész napos kirándulás.

A Rio Gachetá táplálja a Guavio-víztározót

Elsőként abba az Ubalába futunk be, ami létrejöttét egy házasságtörésnek köszönheti. 1845-ben egy bizonyos Catalina Rojas megcsalta férjét, Caledonio Urrego polgármesterét egy Pedro Daza nevű fickóval, aki jó kapcsolatot ápolt az akkori elnök, Mariano Ospina Rodríguez öccsével, Pastorral. Mikor a polgármester rájött, hogy a felesége felszarvazta, vérdíjat tűzött ki a neje és szeretője fejére, akik menekülni kényszerültek. Pedro Daza beszélt barátjával, Pastor Ospina Rodríguezzel, hogy bujtassa el őket, aki azonban nem akart összetűzést a polgármesterrel, így egy távoleső fincájára, Ubalába szállította a szerelmeseket, ahol ekkor már létezett egy parókia. Catalina és Pedro szerettek volna gazdálkodni, ahhoz azonban, hogy Ubalá környékén új erdőket törjenek be, települést kellet létrehozni, így 1846-ban az elnök öccse barátainak kérésére megalapította Ubalá falut.

Ubalá egy házasságtörésnek köszönheti, hogy létezik

A főtéren most is ott áll az a templom és parókia, ami a 19. században is, amúgy a település nem túl izgalmas. Amíg rójuk az utcákat, elered az eső, így bemenekülünk egy kifőzdébe, majd mikor eláll, felpattanunk egy buszra, ami megkerüli a Guavio-víztározót. A táj egészen hihetetlen. Mostanra elérte Kolumbiát a La Niña, az a ciklon, ami heves esőzéseket okoz az El Niño távozása után. A víztározó még sekély, de az égi áldás már megérkezett, misztikus ködbe burkolva a környező hegyeket.  

Káprázatos a táj a Guavio-víztározó körül

Fél óra múltán lekanyarodunk a főútról, és teszünk egy rövid kitérőt egy Santa Rosa nevű faluba, aminek közelében húzódik a Fé nevű bánya. Megtudjuk a buszsofőrtől, hogy Santa Rosa mellett a víztározó túloldalán fekvő Gachalá faluja is a smaragdból él, sőt, itt találták meg 1967-ben az egyik leghíresebb ékkövet, az Emiliát, ami több mint 170 grammos súlyával a Föld tíz legnagyobb smaragdjának az egyike.

Gachalá egyik bányájában leltek az Emilia nevű smaragdra

Gachalá felé átkelünk a gáton, ami valószínűleg lenyűgözne, ha nem ömlene az eső. A faluba délután 2-kor futunk be, de sajnos nem marad rá sok időnk, mivel az utolsó busz vissza Gachetába fél óra múlva indul. Lövünk pár fotót a főtéren, iszunk egy jugót, majd visszaszállunk a buszra.

Az út a víztározó ezen oldalán a szebb, pedig az ubalái oldal sem volt kutya. Remek völgyeken és lélegzetelállító kanyonokon át vezet az út, csak azt bánjuk, hogy nem szántunk erre a vidékre legalább két napot. A busz ablakából fotózunk, és próbáljuk elképzelni, milyen lenne a táj, ha nem esne, hanem sütne a Nap.

Lélegzetelállító a vidék

Elég korán érünk vissza Gachetába ahhoz, hogy felmásszunk a város fölött kialakított temetőhöz, amit érdekes módon sziklák között hoztak létre. Számtalan 19. századi sírt nem is a földben, hanem magában a sziklában alakítottak ki.

Gachetá egyetlen érdekessége a temető

Harmadnap visszatérünk Bogotába, de előtte még beugrunk a közeli Junínba körülnézni. Az apró falu a 19. századig Chipazaque néven szerepelt a térképeken, mivel az 1700-as évek végéig 100 %-ban indiánok lakták. Bár templom már 1600 óta állt a faluban, parókiát csak 1831-ben kapott a település, és ekkor kezdődött meg a mesztic földművesek betelepítése is. 

Junínt a 19. századig kizárólag indiánok lakták

Junín, mivel magasan fekszik, krumplijáról híres, a többség vagy ezt, vagy granadillát termeszt. Még az odavezető úton kapjuk a tippet az iránytaxi sofőrjétől, hogy ha van időnk, sétáljunk fel az Ararátra, mert onnan nagyon szép a kilátás. Hogy a török Ararátról milyen, azt nem tudom, de a kolumbiairól valóban az. Ezek a kolumbiaiak tudják, hová kell építkezni.

 Ilyen a kilátás az Ararát-hegyről

Délben már a bogotái buszon ülünk, amivel kezdetben a Guavio-völgyben utazunk, majd felkapaszkodunk a Guasca-hágóba, ahol feltűnnek a Nevado Tolimáról és Ocetáról ismerős frailejónok. A távolban feltűnnek a Chingaza hegyei, ahová egyszer el kell még menjünk. Sajnos a nemzeti park az El Niño miatt zárva tart.

Guasca felé ilyen táj fogad minket

A már korábban megismert Guascából La Calera felé fordul a busz. Errefelé is zseniális a táj, hiába no, Kolumbia felfedezésére egy élet is kevés lenne. A késő délutáni órákban futunk be a fővárosba, ahol lesz egy pár napunk pihenni, mielőtt folytatnánk utunkat délnek.

Egyszer a Chingaza hegyeit is körbe kell járjuk

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!