MIRADOR - "Kilátó a világra"

Magyarországon nehéz lenne vállalkozni? Akkor nem tudod, mi megy Kolumbiában. Nem, nem az adókról beszélek, hanem arról, hogy errefelé még egy céget is kínszenvedés megalapítani. Hónapok óta várjuk a csodát, ami lehet, soha nem jön el. A bürokrácia mindenhol az ember idegeire megy, még a roppant nyugodt Kolumbiában is.

Sokan, akik csak a blogot olvassák, azt kérdezik tőlünk, miből futja arra, hogy megállás nélkül utazunk. Akik egy kicsit elmélyültek a történetünkben azok tudják, hogy a pénzt túravezetésből szedjük össze, két levezetett túra között pedig magunkban utazgatunk. 

A Mirador Adventurest 2009-ben alapítottuk Hondurasban, azonban az ott kialakult gazdasági helyzet miatt kénytelenek voltunk továbbállni. Tavaly próbálkoztunk Panamával, de ott csak a dollármilliókat hozó offshore cégeket nézik jó szemmel, mindenki másnak elveszik a kedvét a vállalkozástól, s mivel Hondurasban nem maradhattunk tovább, maradt Kolumbia. Errefelé mindenki laza, a Mirador szemlélethez pont passzol az ország, ráadásul a néhány éve Magyarországról kitelepült Moncsi és Alex is meggyőzött minket arról, hogy Kolumbia jó választás. 

Alex mindenben segített. Ellátott minket pár jó tanáccsal, összehozott néhány ügyvéddel, akik vállalták az utazási irodánk megalapítását Kolumbiában. Idáig minden szép és jó volt, de csakhamar rájöttünk, nincs olyan, hogy kolumbiai vagy magyar ügyvéd, csak ügyvéd van. Mintha ez a szakma a világ minden táján magában hordozná a dilettanizmust, a hozzá nem értést és az el nem végzett munka után elvárt jutalmazást.

Íme, hogyan néz ki egy cégalapítás Kolumbiában:

1) Be kell jegyeztetni a kolumbiai cégbíróságon a vállalkozást és annak tevékenységi körét.
2) Ha ez megvan, el kell fáradni a Camara Comercióhoz (ez a kolumbiai iparkamara), ahol igényelni kell egy ún. Pre-RUT számot.
3) Ezzel a számmal bankszámlát kell nyitni valamelyik banknál, amin el kell helyezni a törzstőkét (ez akár a
cégalapítás költsége is lehet), majd az erről kapott igazolást egy könyvelőnek hitelesítenie kell.
4) Ezután vissza kell menni az Iparkamarához, akik megadják az új, már valós RUT-ot.
5) Ez a RUT egy szám, amivel be kell fáradni a cégbírósághoz, akik pár napon belül megadják a működési engedélyt.
6) A működési engedéllyel vissza kell fáradni a bankhoz, és ők a cégbíróság tanusítványának fényében aktiválják a bankszámlát. 

Egyszerűnek tűnik, igaz? Pedig nem az. Ha úgy gondolod, hogy a bürokrácia malma Magyarországon lassan őröl, akkor ezt figyeld! Van még hová fejlődnünk...

Tartózkodási és munkavállalói engedély nélkül Kolumbiában céget alapítani alapból nem könnyű, de ha az ember beszerez mindenféle papírt, nem reménytelen az ügy, már ami a hivatali részét illeti. Az ügyvédek nem kérnek sokat a cégalapításért, tőlünk két minimálbérnek megfelelő összeget, kb. 1 350 000 pesót kértek el, ami egy utazási iroda létrehozásáért nem sok pénz (Panamában ennek többszörösét akarták rólunk legombolni). Egy bogotái ügyvédre, bizonyos Luísra bíztuk az ügymenetet, bízván abban, pár héten belül a Mirador Adventures Kolumbiában is életre kel.

Nos, Luís a pénz kézhez vétele után azonnal munkához látott, elkészített egy húsz oldalas alapító okiratot benne minden lényeges információval, amivel elsétált a cégbíróságra, így alig két héten belül meg is lett a Pre-RUT. Reméltük, minden ilyen simán megy majd, de tévedtünk, ugyanis Luísnak pontosan eddig volt rálátása a dolgokra, innentől kezdve fogalma nem volt, mit kell csinálni.

Ahhoz ragaszkodtunk, hogy a bankszámlát mi szeretnénk megnyitni, lehetőleg olyan bankban, aminek Európában is van fiókja. A Citibank csak olyan ügyfelekkel foglalkozik, akik havi 100 millió pesós forgalmat bonyolítanak (ez majdnem Mirador szint), így maradt a BBVA, ahol egy Carlos nevű figura vette kezelésbe az ügyünket. Ez a jómadár két héten át ült úgy a papírjainkon, hogy egy tollvonást nem csinált, majd mikor ezt számon kértük rajta, egyszerűen elővette a fiókjából a doksikat abban a felbontatlan borítékban, amiben mi adtuk azokat neki. Kérdőn néztünk rá, de ő csak vállat vont, és annyit mondott, bocsánat. Nem tudom, egy európai BBVA fióknál miként kezelik az ügyfelet, de Bogotában sajnos így. 

Nem maradt más hátra, csak valamelyik kolumbiai bank. Mi a Bancolombiánál kötöttünk ki, ahol közölték, bankszámlát a cég telephelyének legközelebbi fiókjában, esetünkben Facatativában lehet csak nyitni. Hogy ennek mi értelme van, az ördög tudja, mindenesetre szépen elkocogtunk a Bogotához közel eső városkába, ahol elmondták, hogy a pre-RUT csak két hétig volt érvényes, ami lejárt, így újat kell igényelni.

Hívtuk Luíst, aki annyit tett hozzá a dologhoz, hogy elnézést, elfelejtette mondani, a szám csak rövid ideig él, majd közölte, neki nincs ideje Facatativába szaladgálni, intézzük a Pre-Rut-ot magunk, ha már úgyis ott vagyunk. Mindezt persze úgy, hogy a cégalapításért előre bekérte a lóvét. Remek figura ez is.

Szerencsére Facatativában is volt egy Camara Comercio, ahol végre emberszámba vettek, így röpke két óra alatt meg is lett az új számunk (Luísnak ehhez két hétre volt szüksége), amivel elcsattogtunk a bankba, és létrehoztuk a bankszámlánkat. Még bankkártyát is kaptunk helyben, de hozzátették, ezt csak akkor aktiválják, ha majd meg lesz a végleges RUT.

Másnap találkoztunk egy könyvelővel, aki 100 000 pesóért cserébe kiállította az igazolást a cégbíróságnak, innentől pedig visszapasszoltuk a labdát jól megfizetett ügyvédünknek, de bár ne tettük volna. Luísunk két hét elteltével is csak annyit mondott, hogy majd jövő héten intézi az engedélyeket, amire végül másfél hónap elteltével került sor. 

Három és fél hónap szenvedés után végre bejegyzésre került a Mirador Adventures S.A.S, már csak a bankszámlát kellett volna élesítenie Luísnak, amihez meghatalmazást is kapott tőlünk. Szerintetek van bankszámlánk? Hát persze, hogy nincsen, mivel Luíst azóta sem látták Facatativában. Mi elhagytuk Kolumbiát, és bár cégünk van, pénzt utalni senki nem tud nekünk, mert ügyvédünk hatodik hónapja nem talál el a bankunkba. E-mailekre nem válaszol, hiába fenyegetőzünk benne.

Hondurast elhagytuk, mert a banki tranzakciós illetékek olyan magasra szöktek, hogy akkor már inkább Magyarországon boxolunk a hatóságokkal, erre Kolumbiában létrehozzuk nagy szenvedések árán a céget és mink nincsen? Bankszámlánk. Egy dolgot mondok: az illegalitásban van a jövő, mert ez a legális élet nem kóser...

Még több sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A Prado-víztározónál jártunk, ami az egyik legszebb tó Kolumbiában. Tudják ezt a kolumbiai hírességek is, hiszen mindnek van itt háza. Még az sem zavarja Shakirát és Juanest, hogy drogbárók és smaragdcárok a szomszédjaik. Többek között a volt panamai diktátornak, Manuel Noriegának is van itt villája, de hogy itt él-e, azt a helyiek sem tudják. Prado az a hely, amiről a külföldi turisták azért nem tudnak, mert a kolumbiaiak el akarják titkolni előlük. Minket nem vezettek meg, láttuk, mitől döglik a légy errefelé. 

Bár borsózik a hátunk a gondolattól, mégis kénytelenek vagyunk visszatérni Melgarba, mert a Cundayt Purificaciónnal összekötő földúton nem közlekedik semmi. Reggel 9-kor már az izzasztó és szemetes nyaralóvárosban vagyunk, de csak annyit töltünk itt, ameddig egyik buszról átszállunk a másikra. 

A buszcsere is tartogat némi kalandot, ugyanis a csomagunkat cipelő srácot a szemünk láttára majdnem halálra gázolja egy dzsip, ami közel százzal hajt keresztül a városon. Melgarban minden délnek tartó busz megáll egy pár percre, így a 40-es főút rendesen betömörödik. Sokan nem bírják a tétlenséget, és elkezdik egymást előzgetni, behajtva a rakodók közé, akik megszokásból nem néznek körbe. A srác, aki Eri zsákját a fején próbálja átjuttatni az úttest túloldalára, belép a kocsi elé, és ha a sofőrnek nincs lélekjelenléte, biztosan kilapítja. Így a gyerek megússza azzal, hogy a dzsip elsodorja, amiből nagy egymásnak feszülés lesz a vége. Mikor lenyugszanak a kedélyek, végre mi is felszállhatunk egy Purificaciónba tartó buszra.

       A buszok között olykor feltűnik egy ARO Carpatia

A 40-es útról Girardotnál kanyarodunk rá arra a 45-ösre, ami a Rio Magdalena völgyét követve Neiva és Mocoa érintésével egész Ecuadorig fut. A Rio Magdalena Kolumbia leghosszabb folyója, s mint olyan, nem sok izgalmat rejt magában. San Agustín környékén még látványos szurdokvölgyeket alakított ki, de Pitalitótól egész a Karib-tengerig unalmasan tekereg egy széles és igencsak száraz völgyben. 

Először Espinalt, majd Guamót érintjük, aztán úgy két óra álmosító ringatózás után megérkezünk abba a Purificaciónba, amit a spanyolok a 17. században mezőgazdasági központként hoztak létre. Sokan nem tudják, de 1831-ben egy rövid időre Kolumbia fővárosa is volt, majd ahogy Bogotá szerepe felértékelődött, úgy vonult háttérbe a település. Ma nem több egy poros agrárvárosnál, ahol az ember pont csak annyit időz, amíg buszt fog Neivába vagy az ide nem messze fekvő Prado városkájába.

A Rio Magdalena túlpartján fekvő Pradót (nevének jelentése: rét) a poincos indiánok lakták, akik nem sok vizet zavartak, így a spanyolok egészen a 18. század végéig nem alapítottak itt települést. Az 1781-es térképeken már szerepel villaként, de falu rangot csak 1807-ben kapott, amit aztán egészen az 1960-as évekig őrzött. A változást a Rio Cundayon kialakított víztározó hozta, ami 4300 hektáros területével az egyik legnagyobb az országban. Prado hirtelen növekedésnek indult, mára több mint tízezer lakója van. A többség turizmusból él, mivel a víztározót sikerült egy meseszép völgyben létrehozni, ami az elmúlt években a kolumbiaiak egyik kedvenc hétvégi kirándulóhelyévé vált. Mivel nevezetesség, így az útikönyvek nem írnak róla, pedig nincs olyan kolumbiai elnök, akinek ne lenne háza a partján. Állítólag a volt panamai diktátornak, Manuel Noriegának is van itt egy villája, amit a legendák szerint maga Pablo Escobar építtetett neki, ezzel is elismervén a drogkereskedelemben elért sikereit.

Prado éjszaka

Ahogy Melgar, úgy Prado sem olcsó. 60 000 pesót kérnek minden egyes szobáért, legyen az csótányos dugófészek vagy medencével ellátott apartman. Bár már annyiszor aludtunk bordélyban, hogy lassan nem jön álom a szememre, ha nem sikoltanak a szomszéd szobában, ezúttal a medencés apartmant választjuk.

Prado bár turistaközpont, a külföldi számára nem rejt sok érdekességet. A helyi éttermek a kolumbiai vendégekre rendezkedtek be, így mindenhol bandeja paisát és lechonát lehet enni, ráadásul drágán, így maradunk a sarki cukrászdánál, ahol zseniális gyümölcskelyhet rittyentenek nekünk egész megfizethető áron.

Prado a kolumbiaiakról szól, nem a külföldiekről

Hétvége van, így joggal bízunk abban, hogy másnap reggel a tó partján sikerül csatlakoznunk egy kolumbiai családhoz, akik a víztározó nevezetességeit szeretnék körbecsónakázni. Tuktukkal igyekszünk a kikötőbe, ahol azonnal lecsapnak ránk a hajóskapitányok. 150 000 pesóért akarnak minket körbekalauzolni, de ennyi pénzt nem szeretnénk elkölteni, úgyhogy leülünk a kikötőben és várunk. Tíz perc nem telik bele, már érkezik is egy nagyobbacska társaság, akik szíves-örömest befogadnak a csapatba. Így is kell 60 000 pesót fizessünk a csónakosnak, de ennyit azért megér, gondoljuk.

Kikötő a Prado-víztározónál

És jól gondoljuk. A Hidroprado névre keresztelt víztározó tényleg mesés helyen fekszik. A Cunday környékén is látott kibillent plató két vonulata között hozták létre a tavat, aminek nyugaton lankás a partja, keleten azonban a homokkő szirtek függőleges fallal szakadnak a vízbe. Ha nem tudnám, hogy ezek a hegyek egészen fiatalok, a venezuelai tepuikhoz hasonlítanám őket.

 Elég látványos a Hidroprado keletei partvidéke

Szerencsénkre a család egy egész napos kirándulásra fizetett be, így a tó minden szegletét sikerül körbejárnunk. A csónakos megmutatja Noriega házát, s arról mesél, hogy az 1980-as években számtalanszor jelent itt meg Pablo Escobar is, aki személyes jó barátja volt az egykori panamai diktátornak.

Állítólag ez a panamai diktátor, Manuel Noriega villája

Ma már nem csak drogbáróknak és diktátoroknak van itt háza, hanem filmsztároknak, zenészeknek és a bogotái elit tagjainak is. Azok, akik a víztározó építése után szereztek itt földet, ma gazdag embernek mondhatják magukat, mivel ezek a területek erősen felértékelődtek. A helyiek közül néhányan hotelt nyitottak a parton, de azt a mezei turisták nehezen fizetik meg, mert 200 000 peso alatt errefelé nincsen szoba.

Filmsztároknak és zenészeknek vannak házai a Hidroprado partján

Eközben megérkezünk egy keskeny szurdokhoz, ami mentén egy hasadékhoz jutunk el. Az alig öt méter széles járatot 60-80 méter magas függőleges sziklafalak veszik körbe, amik oldalából olajmadarak károgása hallatszik. A többség nem mer kiszállni a csónakból, de én és egy kanadai srác bemerészkedünk a sziklák közé. Megtudom, hogy a társaság a kanadai srác, Gregory barátnőjének a családja, akik a következő két hétben körbevezetik az idegent a környék nevezetességein, miközben azt vizsgálják, jó férje-e a messzi Kanadába költözött Tatiánának. Itt vannak a szülők, nagynénik, unokatestvérek, mindenki.

     Jó magas a guachárók barlangja

A hasadék után kikötünk egy háznál, ami mögött egy természetes tó, a Laguna Encantada húzódik. Levesznek minket 5000 pesóra, hogy megmártózzunk benne, de az igazat megvallva elég zavaros a vize, így mellőzzük a pancsolást. Gregory és a gyerekek csobbannak egyet, utána elindulunk visszafelé. 

Szép a Laguna Encantada, csak nagyon retkes a vize

Délután egy magasságában kikötünk egy étteremnél, ahol 25 000 pesóért sikerül ennünk egy furcsa kinézetű halat. A pincér dumál rá minket, elmondása szerint ez a helyi specialitás. Ha ez, akkor nem vagyok nagy véleménnyel a pradói halkonyháról. Ilyen íztelen hájas kopoltyúst még életemben nem ettem, hogy próbáljam feledni, magamba öntök egy liter mangólevet.

Ezért a halért 25 000 pesót elkérni skandallum

Hiába rossz a kaja, a társaság széppé teszi a délutánt. Az egész család kíváncsi ránk, nem értik, mit keres két magyar Pradóban, hiszen a gringók ezt a vidéket nem szokták útba ejteni. Meghívnak az ibaguei nyaralójukba, de sajnos nem tarthatunk velük, mert vissza kell térjünk Bogotába, hiszen nemsokára indul a repülőnk. Igen, két hét múlva elhagyjuk Kolumbiát, és addig még néhány kötelességünknek eleget kell tegyünk.

     Ez a sasmadár búcsúztatott minket a tónál

Ebéd után visszatérünk a kikötőbe, ahol elbúcsúzunk útitársainktól, és felpattanunk egy camperóra (vidéki platós furgon), majd irány Prado. 

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra! 

A vidéki Kolumbia elvarázsolja az utazót, nincs ez másképp Cunday környékén sem. Voltunk abban a faluban, ahol a kolumbiai gerillamozgalom életre kelt, jártunk egy senki által nem ismert vízesésnél és egy kevésbé izgalmas barlangnál, de a legnagyobb élményt még mindig az emberek jelentik.

Bármennyire is élveztük Fusagasugá környékét, jól esik elhagyni a várost. Irány a melegebb éghajlat, első lépésként a másfél órányira fekvő Melgar, ami hosszú idő után az első olyan település, amiről ír a legújabb LP. És mit ír? Azt, hogy Melgar a bogotáiak kedvenc melegedője, ahol remek medencés szállodák és hangulatos bárok várják a fővárosban kihűlt fiatalokat és családosokat. 

Amennyire Hajdószoboszló nem izgalmas egy ausztrál hátizsákosnak, hát ugyanannyira unalmas Melgar a magyar utazónak. Az árak duplája a kolumbiai standardnek, még hétköznap is 30 dollárt akarnak rólunk legombolni egy szobáért, pedig rajtunk kívül egyetlen lélek nincs a városban. Ennyi pénzért ráadásul csak lebujt kapni, úgyhogy ha lúd, legyen kövér; Melgar valószínűleg legnagyobb disznóóljában veszünk ki szobát 50 000 pesóért, de ehhez még ventillátor sem jár, viszont itt is van medence, persze csak annak, aki nem tart a gombától és a tífusztól.

Melgarnak még a temploma is csúnya

Nincs miért a városban időznünk, inkább buszra szállunk, és Icononzo hegyi faluja felé vesszük az irányt. A települést érdekes módon nem a spanyolok, hanem kanadai és skót telepesek alapították a 19. század végén, mert a cundinamarcai földbirtokosok nem engedték a messziről jött bevándorlókat földhöz jutni. Icononzót alig pár kilométerre a megyehatártól, Tolima tartományban hozták létre, 1300 méter magasan. A kilátás a településről a Sumapaz-folyó völgyére elég jó.

Icononzóból a kilátás Pandi falujára

Főterén egy neogótikus jelleget magán hordozó, vörös téglából épült templom áll. Van benne valami brit. Mára a skót és kanadai telepesek teljesen asszimilálódtak, a városka többi része pont olyan, mint bármelyik átlagos kolumbiai kisváros. 

Icononzo temploma magán hordozza az angolszász jegyeket

Ami miatt ellátogattunk ide, az nem más, mint a Pandi és Icononzo között féltávnál található szurdokvölgy, amibe a Sumapaz hihetetlen erővel tör be. Feljebb, Venecia környékén a folyó már megmutatta felszínformáló képességét, de amit itt művel, arra egyszerűen nincsenek szavak. Taxival jutunk el a völgy alján elhelyezkedő kanyonhoz, ami alig két méter széles, de legalább ötven méter mély. Annyira szűk, hogy lehetetlen normális képet lőni róla, de higgyétek el nekünk, ilyen lélegzetelállító kanyon még Kolumbiában sincs minden sarkon.

Képtelenség értékelhető képet lőni róla, pedig egészen zseniális látvány

- Icononzótól nem messze van egy vízesés. Ha gondoljátok, oda is elviszlek titeket - osztja meg velünk az infót a fiatal taxisofőr.

Egy fillérrel nem kér többet az útért, összesen tíz dollárt fizetünk neki a kanyonnal együtt a majd két órás kalandért. Azt mondja, örül, hogy külföldieket furikázhat, errefelé ez nagy szó. Nem csak elvisz minket a vízeséshez, de le is kísér a völgy aljába egy jelöletlen ösvényen. Láttunk már szebb zuhatagot életünkben, de egy percig nem bánjuk, hogy egy órával tovább maradtunk Icononzóban. 

Icononozo vízesésének nincs neve

A főtéren iszunk egy jó lulólevet, majd visszatérünk a lepukkant Melgarba. Iszonyú meleg és párás az éjszaka, korán kidob minket az ágy. Egyikünk sem akar feleslegesen itt időzni, úgyhogy kora reggel fogunk egy buszt a közeli Carmen Apicalába. Az út lakóparkok között kanyarog, igazából nehéz eldönteni, hogy mi tartozik Melgarhoz és mi Carmenhez. Húsz perc után mindenesetre szól a sofőr, hogy megérkeztünk, és le kell szálljunk. 

Icononzói utcakép

Carmen sem jobb Melgarnal. Úgy néz ki, ha az ember bemegy 1000 méter alá, a városok retkessé és rendezetlenné válnak. A főtér aránylag jól néz ki, de mindenhol száll a por, a felföldi tisztaságot pedig kutyák által széttúrt szemétkupacok váltják. Reggelire beülünk egy rántottára és lulóra, majd kisétálunk a városka határába, hátha sikerül fognunk egy buszt Cundayba. Pradóba szeretnénk megérkezni, de nem a Rio Magdalena völgyét követő főút mentén, hanem a hegyeken át, hátha rábukkanunk valami érdekesre.

Carmen Apicalá katedrálisa

Nem kell sokat ácsorogjunk, negyed órán belül felbukkan egy kisbusz, ami Cunday érintésével Villaricába tart. Az út ismét fantasztikus. Felkapaszkodik egy kb. 1000 méter magas kibillent platóra, amiről elég jó a kilátás Carmenre, valamint Cunday medencéjére. Mindenfelé szántók, bab- és szederföldek sorakoznak. A sofőrtől megtudjuk, hogy Villaricába két óránként van busz, így Cundaynál leszállunk és szállás után nézünk abban a reményben, hogy a délután folyamán valóban lesz még busz Villaricába, amiről ugyan nem tudunk semmit, de errefelé minden út szép, úgyhogy biztos nem fogunk csalódni.

Kilátás Carmen Apicalára és a Cunday-medencére

Cunday egy vidéki porfészek, ahol csak szeder- és kávészüretkor van élet. A szállók sem a turistákra, hanem az idénymunkásokra rendezkedtek be, éppen ezért hatalmas meglepetés, hogy rátalálunk a Hotel La Casonára, egy kedves házaspár háromszobás panziójára, ahol ugyanannyiért, mint Melgarban, egy minden igényt kielégítő, haciendaszerű szállást kapunk. Két kényelmes ágy, kulturált fürdőszoba, medence, reggeli és korlátlan jugófogyasztás az árban. A tulajok először azt hiszik, hogy kávébizniszben utazunk, de mikor megtudják, hogy mezei turisták vagyunk, teljesen lázba jönnek.

Cunday sem tűnik izgalmas falunak

- Estére idehívjuk a falu turisztikai referensét, ő majd segít nektek eligazodni a környéken - bocsátanak utunkra, és hozzáteszik - Villarica nagyon szép falu. Élvezzétek ki!

     50 000 pesót, vagyis 16,5 dollárt fizetünk ezért a helyért

A sofőr nem hazudott, a busz tényleg két óránként indul Villaricába. Hihetetlen, hogy ilyen világvége helyekre is tök könnyű eljutni, pedig Villaricát nem sok térkép jelöli. Az út - mondanom sem kell - lélegzetelállító. Bár nyeljük a port rendesen, egy percig nem bánjuk, mert a táj mindenért kárpótol. Ültetvények, legelők és misztikus kőerdők váltják egymást, háttérben az Andok közel 4000 méteres csúcsaival.

Cunday nem nagy szám, de hangulatos

A hangulathoz illően egy Los Alpes névre hallgató tanyabokron kelünk át. Elképesztő, hogy egy ilyen apró, alig pár család lakta veredát is milyen műgonddal próbálnak hangulatossá és jellegzetessé tenni a színesre festett házfalakkal és a magas tornácokkal. 

   Los Alpes, a kolumbiai Alpok

Jó másfél órás zötykölődés után futunk be abba a Villaricába, ami Tolima egyik legfontosabb gerillaközpontja volt egészen 2012-ig. Az 1950-es években ebből a faluból indult a 20. századi kormányellenes gerillamozgalom, aminek vezetői a Jiménez testvérek voltak. Az 1948-as bogotái vérengzés után - mely El Bogotazo néven vonult be a történelembe - az állam abból a célból, hogy letörje az ellenzéki liberálisok szarvát, átgondolatlan úthálózat-fejlesztésbe kezdett. Cunday környékén a Purificaciónba tervezett út mentén rengeteg földet alacsony áron felvásárolt az önkormányzat, a tiltakozókat a rendőrség és katonaság segítségével pedig egyszerűen kitelepítették a birtokaikról. A pórul járt farmerek San Pablo környékén leltek menedéket, ahol szűz, korábban betöretlen földeken kezdték újra életüket. Sokaknak nem jutott hely, így ők a Villarica veredára költöztek, amiből 1949-re egy majd 10 000 lakost számláló falu lett.

Villarica 1949-ig nem létezett

Sokan nem tudták megbocsátani a kormánynak, amit velük tettek, így fegyvert ragadtak, és a Jiménez testvérek vezetésével gerillatámadásokat indítottak Cunday rendőrsége és az útépítők ellen. A liberális eszmék csakhamar kommunista ideológiákká alakultak, táptalajt biztosítva a gerillamozgalmaknak. Akik Cunday környékén maradtak, két tűz közé szorultak. Ha nem engedtek az állam kizsákmányoló politikájának, akkor a katonaság erőszakkal kitelepítette őket, ha elfogadták az önkormányzat nem túl nagyvonalú ajánlatát, a gerillák árulásért kivégezték családjukat, házaikat pedig felgyújtották. Később az ELN és a FARC is tiszteletét tette Villaricában, öt évvel ezelőttig nem volt életbiztosítás a környéken tartózkodni.

Villaricában mai napig a múlt köszön vissza

Ma már más világ van, de ahogy Támarában és Cabrerában, úgy Villaricában is érződik a múlt fojtogató szorítása. A kizárólag kávétermesztésből élő falu bár gyönyörű helyen fekszik, a helyiek még nem tudják, mit csináljanak a hirtelen jött szabadsággal. Furcsán méregetnek minket, aki nem ismerős errefelé, azzal szemben távolságot tartanak. Beülünk ebédelni egy helyre, de nehezen áll velünk szóba a pincérlány. Mikor végre veszi a bátorságot, hogy megkérdezze, mit kérünk, akkor azt hűvösen teszi, mintha csak Peruban volnánk. 

Villaricában ma már nincsenek gerillák, kávé viszont annál több

Körbesétáljuk a falut, de semmi nem ösztökél minket maradásra. Az első Cundayba tartó buszra felülünk, és hátunk mögött hagyjuk az egykor volt gerillaközpontot. Már sötétedik, mire visszaérünk a szállásunkra, ahol már vár ránk a falu turisztikai referense, egy 70 év körüli tanárember, aki elmondása szerint éveken át vezetett egyetemistákat Cunday legnagyobb nevezetessége, az Edén-barlang mélyére tanulmányi kirándulás keretében.

- Én már idős vagyok, de a barlangoktól nem messze él egy Lucho nevű fickó, aki szívesen elkísér titeket a barlangba - meséli az öreg - 100 000 peso a kirándulás, plusz a kocsi, amit 60-70 000-ből lehet megúszni.

Ez rengeteg pénz, ennyit egy barlangért biztosan nem fizetünk, így rövid eszmecsere után abban maradunk, hogy alszunk rá egyet, s majd meglátjuk. A szálló tulaja azt mondja, majd ő felhívja nekünk Luchót, és ha akarjuk, mehetünk gyalog a barlangokig, és akkor a kocsi árát is megspóroljuk.

  Oda tartunk

Reggel bár szemerkél az eső, úgy döntünk Erivel, hogy nekivágunk a távnak. Lucho sajnos nem vette fel a telefont, így kicsit céltalanul bolyongunk, de egy tuktukos végül bevállalja, hogy 25 000 pesóért cserébe elvisz minket a fickó házához. Az ám, csakhogy fogalma nincs arról, hol is lakik Lucho. Negyed óra mototaxizás után néhány munkásemberbe botlunk, akik a méter mély kátyukat tömik éppen be. Mázlink van, köztük van Lucho is, aki megpillantván minket azonnal nyeregbe pattan, és vágtázik tűzpiros tuktukunk után. 60 000-et kér a barlangi vezetésért, amire végül rábólintunk. 

Lucho az útépítést hagyta abba miattunk

Bekísér minket az otthonába, ami inkább tűnik sufninak, mint lakóháznak. Csak a felesége van otthon és az állatai, kutyák, macskák, tehenek és kacsák, mindhárom gyereke Cundayban van, tanulnak. Lucho 47 éves, testfelépítésén látszik, hogy egész életében dolgozott.

- Marhákat tartunk és van egy kis kakaóföldünk - meséli.
- Régóta itt éltek?
- Ez az egész egykoron az apám birtoka volt - mutat körbe -, de az állam lenyúlta tőle, hogy megépítse ezt a nagyon fontos utat Purificaciónba.
- Úgy tudom, busz sem közlekedik rajta - okoskodom.
- Nem hát. Soha nem is közlekedett, és soha nem is fog. Csak egy ürügy volt, hogy az állam lenyúlja az emberektől a földeket.
- Mi volt a gerillákkal?
- Azok meg azt vitték el, ami megmaradt. 
- Mikor tértetek vissza?
- Mikor az állam kárpótolta a családot, úgy 15 éve. Persze nem az egészet kaptuk vissza, csak egy töredékét, de legalább van hol laknunk. Hagyjuk a múltat, inkább barlangásszunk!

Luchónak dzsungelcsirkéi is vannak

Nyom a kezünkbe egy-egy bányászsisakot, majd nekivágunk a hegyoldalnak. Első állomásunk Lucho kakaóföldje, ahol le is csapunk egy érett gyümölcsöt. Aki még nem kóstolta a kakaó gyümölcsét, az mindenképp próbálja ki valahol, mert kevés ennél finomabb dolog van a Földön. 

       A kakaógyümölcs remek találmány

A kakaóföldek után átkelünk egy folyón, ami fölé Lucho épített hidat bambuszból. Ha Costa Ricában lennénk, legalább húsz dollár lenne a belépő az élményért, de itt ilyesmivel nem foglalkoznak.

Bambuszhidakon kelünk át

Innen egy ideig legelőkön át vezet az utunk, majd egy házhoz érkezünk, amiben egy öreg asszony él agresszív korcsával.

- Vigyázzatok a döggel, mert már engem és a lányomat is megharapta egyszer, pedig minket ismer - mosolyodik el Lucho.

     Az Edén-barlang Lucho birtokának végében van

Eri egy frászban van, mivel 2012-ben Thaiföldön egyszer megharapta egy ilyen rusnyaság. Azóta tart a csaholó kutyáktól. Szerencsére az eb átenged a birtokon, de azért Lucho párszor odacsap neki egy fabottal. Érdekes módon a dögöt nem érdekli, hogy velünk van vezetőnk kutyája is, ami amúgy nagyon jó fej, folyamatosan töri előttünk az utat.

       A kutya Lucho előtt jár egy lépéssel

Az erdő mélyén csúsznak a kövek, próbálunk a liánokba kapaszkodni. Majd egy óráig tart, mire elérünk a barlang bejáratához. Erinek csúnyán elkopott a bakancsa, így jelzi, ő inkább marad a kutyával, én pedig menjek Luchóval, ha van kedvem.

    Eri küzd az elemekkel

Sok barlangban jártam már, de ennyire párás és meleg hasadékban még soha. Maradjunk annyiban, hogy Európában az Edénhez hasonló barlangokba csak szakszerű barlangi vezetés és biztosítás mellett lehetne bemenni, de Kolumbia más világ. Húsz percig bírom a szaunában, utána szólok Luchónak (aki pont annyira izzad, mint én), hogy eleget láttam, forduljunk vissza.

Denevéreket keresünk a barlang falán

A bent töltött húsz perc alatt azért láttunk ezt-azt. Volt néhány meggyalázott cseppkő, egy raj denevér és pár skorpiópók, ami tized annyira sem veszélyes, mint amilyennek kinéz. A teste jó 5-6 centiméter, lábaival együtt pedig akár 30 centis is lehet. Bár van tövise, mérge nincsen, így ártalmatlan jószág. Ettől függetlenül nem szívesen venném a kezembe.

 Elég ronda teremtmény, de teljesen ártalmatlan

Mire kiérünk, Eri már egyedül van. Lucho kutyája visszasietett a házhoz, mi pedig a távolból követjük. Vezetőnk felesége guanabana jugóval fogad minket, közben beesnek a gyerekek is, akik tátott szájjal bámulják a két gringót. A barlang nem érte meg a 60 000 pesót, de látni a gerillák alól épp csak felszabadult vidéket nagyon jó volt.

Mivel busz nem közlekedik az úton, így gyalog indulunk vissza Cundayba. Másfél óra baktatás után feltűnik egy ház, ahol tudunk vizet és üdítőt venni. Az ottaniak, a kislány, 40 éves anyukája és a 70 éves nagymama hihetetlenül aranyosak, egy kis beszélgetés után közlik, hogy meg voltunk hívva az italokra. Ilyen is csak Kolumbiában, esetleg El Salvadorban történhet meg az emberrel. 

Ezen az úton egészen biztos nem jutunk el Purificaciónba

A késő délutáni órákban érünk vissza Cundayba. A következő állomásunk Purificación, illetve Prado lesz, de mivel ezen az úton nem közlekedik semmi, kénytelenek leszünk visszatérni Melgarba. Hogy ilyen városok minek vannak Kolumbiában?!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Kezd az az érzésünk támadni, hogy Fusagasugá környékén mindig el lehet tölteni plusz egy napot. Két éjszakával számoltunk, de már az ötödiken vagyunk túl, mivel a város szomszédságában rengeteg a látnivaló. Ezúttal a panche indiánok szent hegye, a Cerro Quinini volt soron. 

Ami érdekes, hogy a Cerro Quininiről ugyanúgy nem írnak az útikönyvek, ahogy a Venecia és Cabrera környéki vízesésekről, a San Bernardó-i múmiákról vagy a San Rafael Parkról sem tették. Ha Veneciából visszafelé nem tekintünk ki a buszablakon, és nem vesszük észre azt az út szélén magányosan ácsorgó barna táblát, ami Kolumbia természeti szépségeire hivatott felhívni a nagyérdemű figyelmét, valószínűleg már ma egy Melgar felé tartó buszon ücsörögnénk. Ezzel szemben - a reggeli heves eső távozása után - késő délelőtt egy Cumacába tartó falusi járaton fészkelődünk.

Először leereszkedünk a Rio Panches partjára, ami mély kanyont vájt a Fusagasugái-felföld és a Cerro Quinini közé. Az út meredek, a folyóhoz közel rengeteg villa és lakópark tűnik fel. A túloldal teljesen más, visszatér az a vidéki hangulat, ami a Rio Sumapaz völgyében annyira magával ragadó volt. Egy óra buszozás után befutunk Tibacuyba, abba a faluba, ami állítólag a Bogotához legközelebb fekvő kávéföldeknek ad otthont. A busz végighalad a településen, de kávét szürcsölő bogotáiak helyett sörtől és aguardientétől tántorgó helyi részegeket látunk csak.

Cumacá nem nagy település

A negyed órányira fekvő Cumacá ugyanolyan apró hegyvidéki falu, mint volt Tibacuy. Egy apró, érdektelen templom és rengeteg, utcára nyíló helyi kocsma alkotja az alig pár házból álló települést. A busz szerencsére elvisz minket El Ocobóig, egy pár kilométerrel odébb található veredáig, ahonnan - a sofőr elmondása szerint - simán feltalálunk az amúgy lélegzetelállító Cerro Quinini tetejére.

Nem hazudik. El Ocobónál egy szép nagy tábla jelzi a park összes ösvényét, a sarki boltos pedig csak annyit mond, hogy kövessük a nyilat, akkor nem lesz baj.

       A Cerro Quinini valójában nem egy csúcs, hanem egy kibillent plató

Kezdetben egy széles földúton baktatunk felfelé, majd az ösvény letér róla, és dús legelőkön át vezet egész a köderdők szintjéig. 

    Eri keresztülvág a legelőkön

Közben a fejünk felett feltűnnek a meredek mész- és homokkősziklák, amik mögött azok a barlangok találhatók, amik a legenda szerint a panche indiánok kincsét rejtik. Az ékszerek az idegenek számára elérhetetlenek, mert azokat egy Moján nevezetű erdei szörny védi. A sztorival már a La Chorrera-vízesésnél is találkoztunk, úgy néz ki, ezt a vidéket a kolumbiai jetinek találták ki.

       A sziklák mögötti barlangokban a panchék kincse rejtőzik

A hegy oldalából egészen fenséges a kilátás a szemközti szirtekre, amik ugyanúgy megérnének egy kirándulást, mint a Cerro Quinini.

Jó másfél óra baktatás után végre felérünk a gerincre, ahová - mint utóbb kiderül - egy földút visz fel. A park
hivatalosan itt kezdődik, ahol levesznek minket 5000 pesóra. Hogy mennyire hivatalos a jegyszedés, azt nem tudom, de egy helyi család ránézésre csak erre rendezkedett be.

Küzdelmes a kaptató a köderdők mélyén

A Cerro Quinini valójában nem egy hegycsúcs, hanem egy vonulat, ami függőleges fallal szakad le a mélybe. Kicsit Roraima érzésem támad, bár a venezuelai táblahegyhez azért nehezen hasonlítható a képződmény. Az ösvény a szirt szélén vezet, az első megállónk a Piedra del Parto, vagyis a Születés köve. Állítólag fontos szakrális helyszíne volt a panchéknak; erre a régészek abból következtetnek, hogy a sziklában termékenységi szimbólumokat véstek az indiánok. Hogy a csiga és a gyík mitől termékenységi szimbólum, nem tudom, de ahogy a legtöbb prekolumbián petroglif, úgy ezek is mind spirálban végződnek. 

 Nem értjük, mitől szakrális a Piedra del Parto

Újabb húsz perc gyaloglás után kötünk ki a Pico del Águilánál, ami lentről nézve állítólag olyan, mint egy sasfej. A plató tetejéről nem olyan, a kilátás viszont káprázatos róla.

Ezért a kilátásért már megérte

A tanösvény egy újabb sziklában, a Cabeza del Indióban, vagyis az Indián fejben végződik. Ez sem emlékeztet a névadójára, viszont ha lehet, még zseniálisabb, mint volt a Pico del Águila. 

Ritka az olyan kép, amin mindketten látszódunk. Háttérben Fusagasugá.

Innen egy tölgyfaerdőn keresztül térünk vissza a park bejáratához. A kolumbiai tölgyek mások, mint az otthoniak, nagyobbak annál, a törzsük pedig olykor egészen furcsa formát ölt. 

 Elég furcsák errefelé a tölgyfák

A földúton sétálunk vissza El Ocobóba, ami hosszabb, viszont könyebben járható, mint volt az erdei ösvény. Délután ötkor már a buszon ülünk, ami Cumacába és Tibacuyban felvesz néhány, mostanra magát tanácstalanra ivó farmert, akiket ingyen szállít vissza a sofőr a fincájukra.

  Egy rövid kirándulást a szemközti hegy is megérdemelne

Akármennyire is vonzó a Cumacá mögötti hegyvidék, most már tényleg ideje továbbindulnunk, úgyhogy a hatodik éjszaka után végre búcsút intünk Fusának.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra! 

Tudtad, hogy van egy növény, amiből ha jó sokat eszel, halálod után mumifikálódsz? Elég bizarul hangzik, nem? Pedig a kolumbiai San Bernardóban meg vannak róla győződve, hogyha minden nap elfogyasztasz egy guatilát, belőled is lehet kiállítási tárgy egy mauzóleumban. Már ha persze ez a vágyad. Nekik ez. Isten hozott Kolumbia legmorbidabb településén!

Fusagasugá környéke már két alkalommal babonázott meg minket, de még mindig van mire rácsodálkozni. Néha az is lenyűgözi az embert, amiről néhány órával korábban azt sem tudta, hogy létezik. Kolumbiában bármilyen buszra fel merünk ülni véletlenszerűen, mert tudjuk, a végén úgyis imádni fogjuk azt, ahol letesz minket.

Arbeláez és San Bernardo faluit célozzuk meg, amikről nem sokat tudunk, csak azt, hogy ez utóbbitól nem messze van egy újabb vízesés. Már megint egy. Annyit láttunk ezekből a vízesésekből az elmúlt két hétben, hogy kezdünk megcsömörleni, de ha útba esik, ám legyen.

Arbeláez felé ugyanaz a gazdagság fogad minket, mint Chinauta körül. A köderdők mélyén gondosan elzárt luxus lakóparkok sorakoznak saját portaszolgálattal, élményfürdővel, mélygarázzsal. Nem tudom, hogy a városi elit ezeket csak nyaralónak használja vagy tényleg benne élnek, mindenesetre Erivel eljátszunk a gondolattal, hogy itt bizony tudnánk élni.

Köderdők mélyén bújnak meg Kolumbia legjobb lakóparkjai

Arbeláezben már kevésbé. Nem csúnya a falu, de nem is szép, olyan klasszikus kolumbiai. Van egy szép parkja egy hatalmas fával, egy felejtős templom a főtéren, néhány koloniális hangulatot árasztó régi ház, de valójában ugyanaz a klasszikus mezőváros, mint volt Gachetá vagy Guateque. Nincs miért itt időzni, így bepattanunk egy iránytaxiba, ami San Bernardóba tart.

Arbeláez közepén áll ez a gyönyörű fa

Nem hiszem, hogy ennél a falunál van elzártabb település Cundinamarcában, lévén csak földúton érhető el, ami azért errefelé már elég ritka. Nem tudom miért van ez így, mivel San Bernardo kaliberekkel nagyobb település, mint volt például Arbeláez, ráadásul fontos mezőváros, granadilla és guatila földek veszik körbe. Ez utóbbi növény több mint fontos a város életében. 

  San Bernardo nehezen elérhető kisváros

San Bernardo amúgy kifejezetten csúnya, szedett-vedett kisváros, ahová mindenki csak azért jön, hogy eladja a zöldségeit. A főtérre sikerült valami egészen abszurd templomot építeniük egy gigantikus kereszttel, aminél egy öt éves gyerek csukott szemmel simán szebbet épít legóból. Gyorsan elunjuk a dolgot, úgyhogy taxi után nézünk, hátha sikerül eljutnunk valahogy a vízeséshez, de a világon senki nem hallott róla. Egyáltalán nem bánjuk, mivel így marad idő a falu végi temetőre, amiről még a minket ideteleportáló sofőr mesélt a kocsiban.

 Ilyen ronda templomot nem sok helyen látni

Két éve egyszer már sikerült véletlenül kifognunk egy izgalmas temetőt az ecuadori Tulcánban, de ez még rajta is túltesz. Maga a park semmi extra, de a közepén álló mauzóleum egyszerűen letaglózza az embert. Az épületet zárva találjuk, de az ajtón lobog egy papír egy Dora nevű nő számával, ő állítólag a kulcsok őre. Mióta a Los Llanoson elhagytam a telefonomat, nem tudunk hívást kezdeményezni, így elbaktatunk a temetővel szembeni boltba, és megkérjük az ott ücsörgő nénit, hogy csörgesse már meg nekünk Dorát.

- Nem kell neki csörögni. Itt lakik kétszáz méterrel lejjebb. Csöngessenek be hozzá! - kapjuk a tippet.

Dora éppen beteg, tolószékben ücsörgő férjét eteti. Int, hogy tíz perc múlva jön, úgyhogy az út szélén ácsorogva várunk rá.

- Honnan hallottak a múmiákról? - érdeklődik Dora, mikor kilép a kapun.
- Múmiákról? Nem hallottunk róluk semmit, csak egy sofőr ajánlotta, hogy keressük fel a temetőt és menjünk be a mauzóleumba, mert érdekes dolgot fogunk látni. Ezek szerint múmiákat?
- Igen, azokat. A rokonainkat innen a faluból.

Nehezemre esik elhinni, hogy ezek a jó San Bernardó-iak kiállították szüleik és nagyszüleik holttestét a mauzóleumban, pedig tényleg így tettek. Perverz egy népség. Ahogy belépünk mindenfelé üvegvitrinben fekvő halottakat látunk meglepően jó állapotban. Némelyikben csecsemők holttestei tűnnek fel. Mindegyik vitrin felett fent lóg a falon egy kép és rövid élettörténet az elhunytról. Van, akit már az 1950-es években eltemettek, van, akit alig tíz éve.

  Idős asszony saját ruhájába öltöztetve

- A 20. század közepén megtelt a temetőnk, így az önkormányzat úgy döntött, a régen nem látogatott sírokat ki kell hantolni. Ekkor fedezték fel, hogy egyes halottak nem elporladtak, hanem mumifikálódtak. A tudósok vizsgálták a tetemeket, de nem tudták megmondani mi az oka a jelenségnek, főleg azért, mert nem mindenki mumifikálódik, csak egyesek, tehát nincs köze a talaj összetételéhez, sem pedig a halott korához. 
- Hát akkor?
- A falusiak szerint csak az mumifikálódik, aki sok guatilát eszik.

     Az nem ing a csecsemőn, hanem a saját bőre

Nyilván hülyeség. Ha ez így lenne egész Guatemala mumifikálódna még halála előtt, mert ott mindenbe beleteszik ezt a növényt. Ha nem ismerős a neve, ne lepődj meg, mert ahány ország, annyi elnevezés. Guatemalában huisquilnek, Brazíliában chuchunak, Hondurasban patastének, Dominikán tayotának, Hawaiin pipinolának, Mexikóban pedig chayotének hívják. Az egy dolog, hogy egyesek mumifikálódnak a temetőben, viszont amit Dora mond zárásként, egészen morbid:

- San Bernardóban mindenki abban reménykedik, hogy egyszer őt is kiállítják a mauzóleumban. Én is szeretnék mumifikálódni.

Gondolom Dora beteg férjét is guatilával töltött arepával eteti, hátha úgy marad az öreg. Visszasétálunk a faluba, ahol a taxisofőrök azzal fogadnak minket, hogy kiderítették melyik vízesésről beszélünk, de az ide másfél óra kocsival, majd onnan 3-4 óra gyaloglás. Elvetjük az ötletet, cserébe azonban rábeszélnek La Chapára, egy innen kb. 15 kilométerre fekvő kilátóra, ahonnan állítólag belátni azt a Sumapaz-kanyont, ami pár nappal ezelőtt varázsolt el minket. 30 000 pesót kérnek érte, mi pedig rábólintunk.

Menet közben sofőrünk megáll egy ligetnél, és leszed egy guatilát az egyik bokorról.

- Ezt kell enni, és akkor mumifikálódik az ember - meséli a már általunk is ismert sztorit.
- Tényleg elhiszik, hogyha az ember sokat eszik ebből, akkor halála után múmia lesz belőle?
- Hát persze. Mi más lenne a magyarázat?

    Ha ebből sokat eszel, halálod után mumifikálódsz - állítják San Bernardo lakói

Persze, mi más?! La Chapába fél óra autokázás után érkezünk meg. Ez egy kilátó a Sumapaz-kanyon szélén olyan kilátással, amitől leesik az állunk. Alattunk terül el az egész völgy és három apró falu, Boqueron, Pandi és Icononzo. 

     La Chapából zseniális a kilátás

A hegy tetején egy kőtenger húzódik, némelyik sziklára vallásos képeket festettek. A Szűz Mária felett terebélyeskedő pávát nehezen értelmezem, de Jézus arcképe egészen jól sikerült. Vagy fél órán át fotózunk, majd visszaszállunk a taxiba, és azon az úton, amin jöttünk, Fusagasugába utazunk.

Szűz Mária és Jézus vigyáz az utazókra La Chapánál

Hogy mikor hagyjuk el a várost, fogalmam nincs, hiszen még mindig van olyan szeglete a völgynek, ahol nem jártunk. Holnap megmásszuk a Cerro Quininit, és ha minden jól megy (mondjuk nem mumifikálódunk), akkor utána irány Melgar.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!