MIRADOR - "Kilátó a világra"

A Santa Fétől nem messze fekvő El Bongóban kaptuk a tippet, hogyha a ngäbe-buglé indiánokra kíváncsiak vagyunk, Buäbdti nevű falut keressük. Az egyetlen gond, hogy semmit nem találunk róla az interneten, a google kereken nulla találatot ad ki a szóra. Végül megleljük a falut, és ha felszínesen is, de sikerül beleásnunk magunkat az itt élők kultúrájába. Ennél furcsább indiánokkal még nem találkoztunk utazásunk során.

Santa Catalinából busszal térünk vissza Sonába, aminek piacáról indul egy járat Las Palmasba. No, persze nem azonnal, jó két órán át ücsörgünk a járdán, mire megtelik a kisbusz. Fiatal orvosokkal együtt utazunk, akik az apró falu egészségházába tartanak. Azért akarunk Las Palmasba menni, mert a határában állítólag van egy nagyon szép vízesés. Az orvoscsapat is megerősíti információinkat, de azt mondják, a faluban nincs semmilyen vendégház, így szerintük nem fogjuk tudni megnézni a zuhatagot. 

És tényleg nem. Las Palmas egy mindössze két utcás falu, alig százan lakják, szállás pedig nincsen. Délután négy óra van, az utolsó busz a Pánamerikai autóúthoz húsz perc múlva indul, így gyorsan döntünk; kihagyjuk a vízesést. A kisbusz Santiagóba tart, mi pedig nyugatnak, így a kereszteződésnél leszállunk és várunk. Csúnya felhők kezdenek gyülekezni, de imánk meghallgattatik, és csakhamar befut egy újabb kisbusz, ami azonban csak Viguíig megy. Viguí már ngäbe-buglé falu, de a sofőr azt mondja, ha szállást szeretnénk, akkor a legközelebbi lehetőség David. Hogy lesz ebből indiánozás?

Viguíből pont indul egy másik kisbusz, ami Toléba tart. Éljen! Ez a település legalább már szerepel a térképünkön. Toléba fél óra múlva futunk be, nem sokkal naplemente előtt. Na, itt sincs a világon semmi, csak egy halom szemét és néhány népvisletes indián asszony, akik éppen rakodják össze portékájukat a falu közepén álló vásárcsarnok előtt. Forgolódunk, miként tovább. Egy fickó lép oda hozzánk, arról érdeklődik, mégis mit keresünk Toléban.

- Buäbdtibe szeretnénk eljutni - vágjuk rá határozottan.
- Ó, hisz oda nem innen kell menni, hanem San Félixből. De oda ilyenkor már nem indul semmi.

Legalább megtudtuk, hogy Buäbdti létezik.

- Van itt valamilyen hotel? - érdeklődünk, de a fickó rázza a fejét.
- A legközelebbi hotel Davidban van.

Ekkor odalép egy népviseletes asszonyság, s azt mondja:

- Señor Lalo ad ki szobát. Őt keressétek!
- Tényleg, Lalo - helyesel a fickó - Neki biztosan lesz szobája.

Taxival jutunk el Tolé külvárosába, Señor Lalo házához. 12 dollárért sikerül kivennünk a munkásszállóra emlékeztető szobáját, amit elmondása szerint életében először ad ki nem panamaiaknak. 

- Buäbdtibe mentek? Minek? Nincs ott a világon semmi - lomboz le minket a nem túl pozitív figura, akiről lesüt, hogy neki soha, semmi nem jó.

A szoba hihetetlenül egyszerű, de 12 dollárért nem is vártunk mást. Az igazat megvallva, ennyire keveset még sehol nem fizettünk szállásért Panamában.

Várjuk a buszt San Félixbe

Reggel kisétálunk a bekötőúthoz, ahová néhány perc múlva érkezik egy kisbusz, San Félix felirattal. Nincs messze a kisváros, alig húsz percet utazunk. A Pánamerikai autóúton tesznek le minket, ahonnan taxival jutunk el San Félix északi végébe, mivel állítólag onnan indulnak a dzsipek Buäbdtibe. És valóban. Hát tényleg létezik, nem csak mendemonda.

A furgon platóján rajtunk kívül csak egy fickó, a ngäbe Mateo ücsörög négy éves forma kisfiával. Ránézésre őslakosok, bár népviseletet nem hordanak. Chamíba tartanak, egy ngäbe (vagy ahogy ők hívják magukat, guaymí) tanyabokorhoz. Mateo azt mondja, azért nem hallhattunk korábban Buäbdtiről, mert a panamaiak Llano Tugriként hívják a fővárosukat.

Mateo fia a furgon platóján

Az út aszfaltozott, amin mi is meglepődünk, mert a térképek egyáltalán nem jelölik. A hegyek kicsit kopárak, de ahogy magasabbra és magasabbra kapaszkodunk, úgy válik egyre zöldebbé a táj. Mateo és fia leszállnak Chamíban, mi pedig még jó húsz percen át tekergünk felfelé. Egyszercsak az út véget ér, a sofőr pedig közli, hogy megérkeztünk Buäbdtibe. Hiába ez a település a ngäbe-buglék fővárosa, ez sem több egy tanyabokornál. Alig néhány, egymástól messze álló ház képezi a "várost", ami teljesen kihalt.

Ngäbe-Buglé asszony gyerekeivel az út szélén

Lepattanunk a furgonról, s szállás után érdeklődünk a sofőrnél, de ő közli, a következő hotel Davidban van. Most halljuk harmadszor ezt a mondatot két nap alatt, így megesketjük, ha törik, ha szakad, a délután folyamán visszajön értünk.

A furgon visszafordul San Félixbe, mi pedig az egyik földúton elindulunk gyalog. Itt-ott feltűnik egy tradicionálisan megépített viskó, de a legtöbb ház már pallókból és laminákból lett összeszegelve. Öt perc gyaloglás után az egyik ilyen kajibából egy világoskék ruhát viselő nő rohan elénk, és se szó, se beszéd, belekezd:

Klasszikus ngäbe-buglé ház, vagyis a hu

- Vannak petroglifek a kertemben. 10 dollárért megmutatom őket.

Szóba elegyedünk a hölggyel, Mariával, és jelezzük, érdekelnek minket a petroglifei, de ennyi pénzt nemzeti parkokban sem szoktak elkérni. Közben körbeállják a gyerekei, s néznek ránk furcsa szemmel. Végül adunk neki két dollárt, cserébe az egész család kísér minket a sziklához. A séta közben szűkszavúan ugyan, de mesélni kezd a nő.

- Nincs férjem, soha nem is volt.
- És a gyerekek honnan vannak?
- Ó, hát azok csak úgy jöttek.
- Mind az öné?
- Nem, ő itt a szomszéd gyereke - mutat az egyik mezítlábas lurkóra.
- Hány éves?
- 35 vagyok.

   Az egész család kísér minket a petroglifekhez

Ezen meglepődünk, mert sokkal idősebbnek gondoltuk.

- Hány gyereke van?
- Öt. A nagy fiam San Félixben van. Ez a három is az enyém - mutat rá két fiára, miközben kézen fog egy két éves forma, nyakig szurtos kislányt -, a nagy lányom pedig a házban van az unokámmal. Nektek hány unokátok van?

Ilyenkor mindig jön a meglepődés. Közel vele egykorúak vagyunk, s nemhogy unokánk, gyerekünk sincsen, ami az indiánok között teljes ledöbbenést vált ki. Közben megérkezünk a petroglifekhez, amik a már megszokott kőkarcolatokhoz képest igen jól néznek ki. A spirál és a Nap ezeken a sziklákon is megjelenik.

Szakértem a petroglifeket

- Tudják, ki csinálta ezeket? - érdeklődöm
- Nem. Egyszer voltak itt Panamavárosból kutatók, de nekünk nem mondtak semmit.
- Ott az aljában van egy kígyólyuk. Vigyázz vele! - veti oda a nagyobbik fiú.
- Kígyó? Miért nem zavarjátok ki onnan?
- Nem lehet. Ő a kő őrzője - nevet - Kicsit odább van egy lábnyom.
- Milyen lábnyom? 
- Egy kőben lévő lábnyom. Érdekel?

Hogyne érdekelne. Maria azt mondja, Eri nem jöhet, mert messze van és veszélyes a terep. Eri így marad, én pedig a két kis sráccal és szomszéd barátjukkal nekiindulok a domboknak. Nem kell sokat sétáljunk, negyed óra alatt odaérünk a kőhöz. A srácok gyorsan körberajzolják egy másik kővel a sziklába bemélyülő lábnyomot, hogy jobban kivehető legyen. A véletlen műve, valószínűleg nem egy ősember megkövült lábnyoma, már csak azért sem, mert mindössze négy lábujja van.

   Ez a lábnyom a véletlen műve

Visszafelé beugrunk a család házába. Iszonyú a szegénység, ilyen ócska indiánkunyhót még életemben nem láttam, pedig jártam már párban. Három ágy van benne, de azok gallyakból vannak összeeszkábálva. 

- Itt alszom én a legkisebb lányommal - mutat Maria az egyik sötét zugra - Azon a lányom a párjával és az unokámmal. Ez az ágy pedig a két fiúé. 

Az egész ház (amit ők hu névvel illetnek) nincs tíz négyzetméter, mindenki egy légtérben alszik. A hulladékfákból összetákolt falakon lógnak a ruhák, az ún. dänguduk, amiket korábban fűből készítettek, de ma már a vásznat Panamavárosban vásárolják hozzá. Maria 21 éves lánya kicsit távolságtartó, érezhetően zavarja, hogy a házban vagyunk.

Maria lánya, kezében az unokával, előtérben pedig a húga

Az ilyen helyeken szeretünk pénzt ott hagyni, ezért megkérdezzük őket, hogy nem adnának-e el nekünk valamilyen kidobásra váró dängudut vagy krát (fűből szőtt kosár). Természetesen igen. Érdekes, hogy a család lyukas krája már nem fűből, hanem szétfoszlott krumplizsákból készült. Az indiánok kénytelenek újrahasznosítani a szemetet, mert nincs sok mindenük. Mivel a földjeik magasan vannak, kevés dolog terem meg. Húst például szinte soha nem fogyasztanak, de a gyümölcsök egy részét is kénytelenek vásárolni. Ehhez pedig pénz kell. Néhány évtizede Buäbdti felett bánya nyílt, ami ellen bár tiltakoztak, legalább munkát biztosított a férfiaknak.

A férfiak ma már nem járnak népviseletben, de más hagyományokat is levetkeztek. Például felhagytak a poligámiával, ami a törzsi háborúk miatt alakult ki a guaymík körében. Még a spanyolok érkezése előtt a csatákban sok harcos halt meg, így a törzs megmaradt férfiaira rengeteg nő jutott. Ma már ez nincs így, ezért a guaymík is áttértek a monogámiára. Kivéve Maria, aki szerint minden gyermekének más az apja. 

Ahogy az emberák között, úgy köztük is kevesen keresztények. A törzsi házasságot az állam nem ismeri el, ezért hiába a nagy chichería (így hívják a ngäbék a lakodalmat és minden mulatságot), a férfi büntetlenül hagyhatja hátra feleségét és gyermekét, ha úgy gondolja. A guaymí asszonyok gyakran teljesen egyedül nevelik gyerekeiket, férfierő híjján pedig kénytelenek testvéreikre, szüleikre támaszkodni.

2000 méteres hegyek között élnek a guaymík

A Comarca Ngäbe-Buglé földjei szerencsére az indián családok kezében van, de egyre nagyobb problémát okoz számukra a túlnépesedés. 1970-ben a guaymík még alig 35 000-en voltak, mára számuk meghaladja a 150 000-et, csak Panamában (Costa Ricában 4000 ngäbét tartanak számon). Az egykor volt indián nagybirtokok felaprózódtak, így sok férfi egyszerűen elhagyta a comarcát, és Panamavárosba vagy Davidba költözött. Ennek köszönhetően a trend megfordult; ma már sokkal több nő él a hegyekben, mint férfi.

A guaymí kultúra teljesen átalakult. Bár tartják a tanyasi életmódot, legendáikról, teremtéstörténetükről már csak a könyvekből tudunk. A legfőbb istent Noncomalának nevezték, ő teremtette meg az állatokat és a növényeket. Mivel azonban az élőlények pusztították egymást, ezért létrehozta a Föld Urát, akinek egyensúlyt kellett teremtenie a viaskodók között. Hogy a Földet megműveljék, Noncomala megteremtette az a guaymíkat.

Hogy miként lett béke a Földön, arról egy igen furcsa és kegyetlen legenda, "A Nap és Hold anyja" című meséjük szól.

Élt egy nő, Evia, akinek két fia és egy papagája volt. Nem tudta, ki a fiúk apja, mert Evia szerette a mulatságot, ahol gyakran megittasodott. Mivel nem volt férfi a háznál, a család kénytelen volt nélkülözni, de Evia így sem hagyott fel a csapodár élettel. Éjszakánként a két fiatalembert anyjuk hátrahagyta, és elment a chicheríába, a srácok pedig, hogy ne fázzanak, a hamuban aludtak a parázs mellett, amitől arcuk piszkos, kormos volt. 

Egyik este a mulatságban megjelent két szép férfi. Az egyikük arany ruhát viselt és arany botot tartott a kezében, a másik ezüst ruhát és ezüst botot. Eviának mindkét férfi tetszett, ezért eléjük állt és táncolt, a férfiak azonban nem vettek róla tudomást. Evia egyik barátnője így szólt a nőhöz:

- Ne táncolj ennek a két férfinek, hiszen ezek a fiaid.

Evia nem értette a dolgot, hiszen a fiait otthon hagyta a parázs mellett. Hazament, és látta, hogy a két fiú tényleg ott alszik. Másnap és harmadnap is ellátogatott a chicheríába, de ugyanaz volt az eredmény: a két jóképű férfit hidegen hagyta Evia minden próbálkozása. A barátnői mondták, hogy megbolondult, mert a saját fiainak táncol, de ő továbbra sem értette a dolgot. 

Negyedik nap úgy döntött, menet közben meglesi a két fiút, hátha követik. Bebújt a bokorba és látta, ahogy a két kormos arcú legény elmegy mellette az ösvényen, és tart egyenesen a chicheríába. Nem ment utánuk, inkább hazatért, és várta őket a tűz mellett ülve. Közben énekelt és táncolt, mert azt nagyon szeretett, s tánc közben a lábával formákat rajzolt a földbe. Ezek a rajzok azok a karcolatok, amiket a hegyekben lehet látni a sziklákon. 

Mikor éjjel a két legény betoppant, az egyikük arany ruhát viselt és arany bot volt a kezében, a másikon ezüst ruha és ezüst bot. Sem Evia, sem a két fiú nem tudott szólni a meglepetéstől. Aztán az aranyba öltözött fiú belekezdett:

- Mi most hátramegyünk kakaót inni. Én a színeset, öcsém a fehéret issza majd. Te viszont, anyám, ne próbálj inni egyikből sem!

Guaymí kislány Buäbdtiben

Evia felháborodott, hogy miért parancsolgat neki a fia, így amíg azok lementek a folyóra fürdeni, levette a fedőt a két tál kakaóról. A tálakban azonban nem kakaó volt, hanem egy kisfiú és egy kislány, akik a köldöküknél fogva fel voltak szúrva egy-egy nyársra, s mint valami rablóhús, sültek az olajban. Egyszercsak egy olajcsepp belement Evia szemébe, aki sikoltozni kezdett. A két fiú ezt meghallván visszasietett a folyóról, s látták, anyjuk megvakult a forró olajtól. 

- Anyám! Azt mondtuk, hogy ne próbálj inni a kakaóból - mondta az egyik.

Az aranyba öltözött fiú olyan haragra gerjedt, hogy követelte, szabaduljanak meg az anyjuktól. Az ezüstbe öltözött fiú, mint mindig, most is hallgatott bátyjára, így anyjukat és imádott papagáját elzavarták keletnek. Azonban a vak Evia visszatért és könyörgött a fiainak, hogy fogadják vissza. A két fiú azonban hajthatatlan volt, és hogy az anyjuk nehogy visszatérjen, ezúttal nyugatra zavarták. Újra visszajött, így később délnek, majd északnak kergették, de Evia mindig visszatért a házba. Végén a két fiú úgy döntött, lelökik anyjukat a tátongó mélységbe. Így is tettek, azonban a papagáj visszatért, és folyton ismételgette Evia siránkozó mondatait. A fiúk nem bírták tovább, és megölték a papagájt. Innentől kezdve csend lett. A két fiú békében gazdálkodott, gondosan nevelgették a gyümölcsfákat.

Aztán egy napon, nem sokkal a szüret előtt, Evia felébredt holtából. Fel akart mászni a szakadékból, de eddigre eggyé lett a Földdel, s mozdulataival hatalmas földrengést gerjesztett. Megnyílt a föld és elnyelte a fákat. Az egész termés odalett. A két fiú tudta, mi történt, ezért úgy döntöttek, a nap 24 órájában figyelni fogják az anyjukat. Az aranyba öltözött fiú így felszállt az égre, és Nappá változott, 12 órával később pedig az öccse is utánament. Belőle lett a Hold. Azóta vigyázzák, hogy anyjuk, Evia, nehogy visszatérhessen a Földre.

Szép legenda, igaz? Ami egészen megdöbbentő, hogy Maria pont ugyanúgy nem tudja, ki a gyermekei apja, ahogy Evia sem tudta, háza mellett pedig láthatóak azok a petroglifek, amiket talán Evia karcolt bele a sziklába tánc közben. Misztikus.
  
S ha már misztérium... Mint minden indiánközösségnek, úgy a ngäbéknek is voltak sámánjaik, akiket suikáknak neveztek, azonban mára szerepük leértékelődött. Ma már mindenki gyógyszereket szed és kórházba jár, bár gyermekeiket jellemzően otthon szülik. A sámánokkal együtt a bábák is a múlté, a legtöbb guaymí asszony magában vagy a férje segítségével hozza világra a gyermekét. Ezt már  a szomszédasszonytól, Reinától tudjuk meg, aki egy kis boltot üzemeltet szemben Maria házával.

Maria kislányának portréja a petroglifek előtt

- 11 gyermekem van és nem tudom hány unokám - meséli a 38 éves nő.
- Férje van?
- Van. Fent van a hegyekben - mondja.
- Mit csinál?
- A fiaimmal yukkát és zöldséget szed.
- A srácok nem járnak iskolába?
- Már nem. 14 évesek, az apjukkal dolgoznak a földeken.

Sok indiánközösségnél jelent gondot az, hogy a fiatalok nem járnak iskolába, de mind közül kirínak a guaymík. A gyerekek kevesebb mint ötöde éri el a hatodik osztályt, az érettségit pedig szinte alig van, aki leteszi. Ez nem gond elzárt, mikrotársadalmaknál, mint a tawahkák Hondurasban vagy az arhuacók Kolumbiában, de a ngäbe-buglék az összlakosság majdnem 5%-át teszik ki, s mint már írtam, a túlnépesedés miatt földjeik felaprózódtak. Ha nem változtatnak a hozzáállásukon, akkor a guaymíkra nem vár szép jövő. 

Maradnánk hosszabb ideig, hogy jobban beleássuk magunkat az itteniek életébe, de nincs hol megaludjunk. Hiába vezet út Buäbdtibe, a turizmus nem létező fogalom az indiánok körében, pedig elnézve a környező hegyeket, lehetne itt mit csinálni. Ez is lehetne egy módja a túlélésüknek. A dzsip délután háromkor megérkezik, mi pedig búcsút intünk Mariának és családjának, ezzel együtt pedig a ngäbe-bugléknak...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Visszatérünk Santiagóba, hogy a ngäbe-buglé indiánok felé vegyük az irányt, de előtte még beugrunk Torióba és Santa Catalinába, két csendes-óceáni üdülőfaluba. Az egyik a panamaiak, a másik a külföldiek kedvenc nyaralóhelye, de mint ilyenek, nem igazán nyerik el a tetszésünket. 

Másfél óra alatt futunk be Santiagóba, Közép-Panama legnagyobb városába. A település csak panamai szemmel számít nagynak, hiszen alig van 50 000 lakója, annyi azonban biztos, hogy ennél csúnyább város kevés van Közép-Amerikában. 

A pályaudvartól nem messze veszünk ki egy szobát 22 dollárért, ami olyan, amilyen. A napot próbáljuk a város felfedezésével tölteni, de az igazat megvallva, nincs mit nagyon nézni rajta. Állandó a dugó, mindenki futkos és kereskedik valamivel, a házak pedig olyanok, mintha egy program véletlenszerűen generálta volna őket. Oly annyira jelentéktelen Santiago, hogy egyetlen fotót sem sikerül készítenünk róla.

Adunk még egy esélyt az Azuero-félszigetnek, s felülünk egy Torióba tartó buszra. A félsziget nyugati partja meglepően zöld a keleti, félsivatagos pusztaság után, de azért semmi olyan nincs benne, amit ne láttunk volna már százszor utazásunk során. 

Másfél óra alatt érkezünk meg a helyiek elmondása szerint utolsó, még említésre méltó településre. Innen húsz kilométerre ugyan van egy Arena nevű tanyabokor, de oda csak a marhatartók járnak, tudjuk meg a Torio közepén éttermet üzemeltető fickótól, akinél sikerül két méregdrága halat magunkba tolnunk ebéd gyanánt.

Torio partvidéke teljesen elhagyatott

A távolban viharfelhők gyülekeznek, de ez nem hátráltat minket abban, hohy lekocogjunk a partra, és körbenézzünk egy picit. Torióban jó, ha kétszáz ember él, a legtöbb ház nyaraló vagy vendégház, amik jellemzően csak ünnepekkor telítődnek meg. Egy átlagos hétköznapon nem történik Torióban semmi, így az is élményszámba megy, ahogy látjuk, egy apuka két kisgyerekével kifut a tengerre halászni.

Halászni indul a család

Gyorsan elunjuk a mászkálást a kihalt faluban, így visszasétálunk a főúthoz, és - busz nem lévén - stoppolni kezdünk. Egy furgon vesz fel minket, ami a szomszédos Malenába tart, alig pár kilométerre ide. Szerencsére csak negyed órát kell együtt töltsünk a platón a rázkódástól kimúlt tyúkok között.

Malena még Toriónál is csendesebb, egy valamiről azonban híres: minden fája tele van iguánákkal.

- Nincs sok látnivaló errefelé - meséli a boltos, ahová azért menekülünk be, mert ömleni kezd az eső - Kivéve az iguánákat. Nem bántjuk őket, hogy legalább ennyi érdekessége legyen a falunak.

     A jófejeket egyáltalán nem zavarja, hogy esik

Ülünk a tornácon és várjuk, hogy elálljon az eső, közben nézzük a fa tetején ázó gyíkokat, amiket mintha egyáltalán nem érdekelne, hogy esik-e vagy sem. Befut egy busz, így felpattanunk rá, és visszaevickélünk Santiagóba. Újabb elvesztegetett nap az életünkből. Az Azuero-félszigetet ahogy van, el kell felejteni!

No, de majd Santa Catalina! Minden hátizsákos szuperlatívuszokban beszél a faluról, akkor csak tudhat valamit. Elsőként Sonába buszozunk, majd ott átszállunk a tengerparti faluba tartó csotrogányra. Az út nem jó, de legalább hosszú. Minden tanyánál megállunk, az alig 40 kilométeres utat több mnt két óra alatt tesszük meg.

Santa Catalina pont akkora, mint volt Torio, csak itt nagy a nyüzsi. Mindenhol strandpapucsos, bermudás fehérek szaladgálnak, egy igazi gringófészek. Sajnos az árak is hozzájuk idomultak, így ismét szerencsétlenkedünk egy sort, mire sikerül szállást találnunk. Egy matrac méretű bungalót veszünk ki 20 dollárért. Halál egyszerű az egész, mégis zseniális. Azon jár az eszem, hogy vajon Magyarországon adnának-e engedélyt egy ilyesfajta szálláshelynek? 

   20 dollárért ezt a bungalót kaptuk

A szállón rajtunk kívül nincs senki, csak egy spanyol srác, Jonatán, és egy perui srác, aki a klasszikus utazómintát követve minden szállásért cserébe takarít. Santa Catalina tényleg nem nagy. A bejövő útról egyetlen mellékutca ágazik le, ami egy surf camphez vezet, és ennyi. A hostelek és vendégházak elszórtan állnak, nincs a településnek falu formája.

A part szép, de semmi extra. Sem Bocashoz, sem San Blashoz, de még Playa Muertóhoz sem hasonlítható, viszont van egy bája a parton ücsörgő turistákkal. Nincsenek nagy hullámok, mert a parttól nem messze szigetek sorakoznak, a hullámos partszakasz innen pár kilométerre van, ahová másnap sétálunk át.

Méghogy egy keselyű nem lehet szép?!

Az út kiégett legelőkön át vezet, aminek egyhangúságát csak néhány vendégház töri meg. Az egyik sziklán egy gigantikus magánvilla terpeszkedik. Nem értem, hogyha valakinek van több millió dollárja, miért ide épít magának ekkora palotát? Vagy negyven percet sétálunk, mire kiérünk a surf camphez. Érdekes módon itt nem külföldiek, hanem inkább panamaiak szörföznek. Furcsán is néznek ránk, hogy mit keresünk itt.

Panamaiak a strandon

Apály van, így jobb híján az ilyenkor előbújó rákokat fotózzuk. Nem kicsik a rákok, vigyázni kell, hogy az ember hova lép, mert egy rossz mozdulat, és megszabadítanak az egyik lábujjadtól. 

Veszélyes jószágok

Santa Catalinába nem csak szörfözni és bulizni vágyó fiatalok látogatnak el, hanem azon turisták is, akik Isla Coibára tartanak. Panama legnagyobb szigete teljes egészében nemzeti park, ahol a szárazföldi és a tengeri élővilág csodásan megvan egymás mellett. A sziget legnagyobb gondja, hogy az odajutás nem olcsó. Az oda-vissza útra 50 dollár a menetdíj, ami a legtöbb hátizsákosnak megfizethetetlen, pláne úgy, hogy a belépő a szigetre tovább 20 dollár. Mivel hétköznap van, csak pár ember lézeng a parton, így az egyetlen opció a privát csónak lenne, amit legolcsóbban 400 dollárért találunk. Ennyiért egy héten át négy csillagos szállodában vakarózunk Bocason. Kiagyjuk, majd legközelebb.

Santa Catalina strandja apálykor

Végigjártuk az ország csendes-óceáni partvidéként Dariéntől Nyugat-Panamáig. Bár Isla Coiba kimaradt, de megkockáztatom, hogy a legszebb és legérdekesebb Playa Muerto volt. Elég a strandokból, gyerünk be a ngäbe-buglék közé!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Az Azuero-félszigeten eltöltött majd egy hét után jó lenne valami szépet is látni. A hegyek felé vesszük az irányt, így kötünk ki Santa Fében. Két szép napot töltünk el a környéken, ami erősen ajánlott mindenkinek, aki Panamába látogat.

Mivel tegnap este a buszos dupla árat akart felszámolni a csomgjaink miatt Santiagóig, ezért nem is vesződünk azzal, hogy visszasétáljunk Ocú termináljáig, egyszerűen csak kiállunk stoppolni az út szélére. Szinte az első furgon megáll, ráadásul Santiagóba megy, úgyhogy délelőtt 10-kor már a koszos nagyváros utcáit rójuk. Nem akarunk itt éjszakázni, így a pályaudvar felé tendálunk, ahol felpattanunk egy Santa Fébe tartó buszra.

Az út pont olyan, mint El Valle felé volt; kezdetben kiégett, majd zöldellő hegyek között kanyargunk, amiket itt-ott ranchek tesznek színesebbé. Santa Fé is sokban hasonlít El Valléra, csak annál valamivel kisebb és kevésbé turistás. 

Nyilván a focipálya volt előbb

Megint szálláskereséssel megy el az idő, mert ahogy mindenhol Panamában, így itt sincs semmi 40 dollár alatt. Az egyik hotelnél megadják nekünk Doña Cecy számát, aki állítólag ad ki szobát külföldieknek. Felhívjuk, de nem is egyszerűen szobát, egy egész házat kapunk napi 12 dollárért. Ekkor még nem értjük, miért ilyen olcsó a lak.

   12 dollárért kaptuk meg az egész házat

Sok időt elpepecseltünk, így egy kissé késve indulunk neki a Santa Fé jelképének számító Cerro Tuténak. Iszonyú a hőség, így lassan haladunk, végül száz méterrel az amúgy nem túl magas csúcs előtt visszafordulunk, mert nem akarjuk, hogy ránk sötétedjen. Így sem bánjuk a túrát, mert a táj szép, ráadásul minden zöld, ami egészen felemelő érzés az Azuero-félsziget után. 

Santa Fé körül ilyen a táj

Santa Fét nagyon korán, 1560 körül alapította meg Francisco Vázquez, azzal a reménnyel, hogy a környező erdők mélyén rálel El Dorádóra. Mivel évek múltán sem talált semmit, így a települést magára hagyták a spanyolok, ami ezután 400 évre álomba merült. 1971-ig út sem vezetett Santa Fébe, így hát nem véletlen, hogy ma sincs több mint 3000 lakója, ami egyébként nem akkora gond.

Santa Fében nincsenek éttermek, hangulatos bárok, mint voltak El Valléban, ezért turista is kevés van. Az a néhány, számunkra méregdrága boutique hotel, ami a falu határában áll, pont elég arra, hogy a panamai nagyvárosi közép- és felsőréteget kiszolgálja.

     A házunk körül mindenfelé ilyen békák mászkáltak

Szerencsére van konyhánk, így tudunk kaját készíteni magunknak. A házikó amúgy roppant egyszerű, még deszka sincs a WC-n, de az ilyen modern hívságok jellemzően már fel sem tűnnek nekünk. Az azonban igen, hogy este a nappaliban álló kanapéből ezerszám másznak elő a szárnyashangyák, beborítva a falakat, bútorokat, ágyakat. Két órán át csapkodom őket a bakancsommal, az irtás után úgy néz ki a ház, mint Hiroshima az atombomba ledobása után. Lemészárolni egy egész hanygabolyt komoly meló, így dög fáradtan esek be az ágyba. 

Épp sikerül elszenderednem, mikor iszonyú csípést érzek az alkaromon. Egy tíz centis ezerlábú akaszkodott belém, csáprágója akkora, mint egy darázsé. A következő másfél órában csak fekszem mozdulatlanul, úgy elzsibbadt az oldalam. Most már minden világos; ezért 12 dollár ez a ház.

Nem mondanám, hogy jól aludtunk, de ez nem tántorít el minket azon tervünktől, hogy felüljünk egy buszra, ami a Santa Fé Nemzeti Park szívében fekvő Guabal falujába visz. Az út lenyűgöző. Mivel nagyon kevés ember lakja Veraguas ezen részét, ameddig a szemünk ellát, végtelen esőerdők húzódnak. 

Isten hozott Guabalban!

Guabal egy alig kétszáz fős, félig rancherók, félig ngäbe-buglék által lakott tanyabokor, ahová csak azért érkeznek az emberek, hogy megkezdjék egy napig tartó sétájukat a Karib-tenger partján fekvő Calovéborába. Az interneten meseszép képeket láttunk az ottani partokról, de az igazat megvallva, most valahogy nem hiányzik egy oda-vissza 30 kilométeres séta néhány fehér homokos öbölért.

   Az út, ami Guabalba visz

Gyalog indulunk vissza Santa Fébe, lévén a táj tényleg lélegzetelállító. Alig 30 perc gyaloglás után egy ezer éves fatáblán azt látjuk írva, hogy Cascada La Golondrina. Mi bajunk lehet? Egy erdei ösvényen kapaszkodunk felfelé, mikor néhány indián viskóba botlunk. Az egyik házból egy velünk egykorú ngäbe-buglé fickó lép ki. Felajánlja, hogy elkísér minket a vízeséshez, ha adunk neki egy kis borravalót. Belemegyünk, így legalább megtudunk ezt-azt a Panama ezen részén élő indiánok életéről.

 Ház El Bongo faluban

Azt meséli, hogy a ngäbe és buglé két külön népcsoport, s bár nagyon hasonlóak a hagyományaik, egymás nyelvét - a ngäberét és a buglérét - nem igazán értik. El Bongo (az a néhány viskó, ahonnan indultunk) buglé falu, s mint ilyen, már nem igazán őrzi a hagyományokat. Azt mondja, ha szeretnénk jobban megismerkedni a ngäbékkel, akkor menjünk el Buäbdtibe, hiszen az a település az indiánok fővárosa. 

Buglé kislány El Bongóban

Eközben megérkezünk a vízeséshez, ami egészen pofás. Arra mindenképpen méltó lenne, hogy az útikönyvek írjanak róla, de ez nincs így. Fotózkodunk egy sort, majd visszatérvén El Bongóba adunk barátunknak öt dollárt, aki hihetetlenül hálás a borravalóért, lévén a falujukban a pénz nem igazán létezik.

   Eri pózol a Cascada La Golondrina előtt

Sétálunk egy darabon az út mentén, de azért csak hamar elunjuk az erdő látványát. Egy újabb, az útról is jól látható vízesésnél, a Cascada Llanitónál pihenünk egyet, majd leintünk egy gázpalackokat szállító furgont, amivel felvitetjük magunkat az Alto de Piedrához, abba a hágóba, ahonnan már belátni Santa Fé völgyét. Az útikönyvek szerint itt is van egy vízesés, de egy óra rancheken keresztül vezető kutyagolás után sem bukkanunk rá, csak egy nagy betonteknőre, ami állítólag a környező házak vízellátásáért felel. Összefutunk egy öreg úrral az erdőben, akinek minden nap az a feladata, hogy leellenőrizze, nem dugult-e el a cső és tiszta-e a víz a tározóban. Azt mondja, semmiféle vízesésről nem tud a környéken, pedig itt él 70 éve. Nyilván rosszabbul tudja, mint az útikönyvek.

  Na, itt ugyan egy fia vízesés nincsen, de a táj legalább szép

Visszasétálunk a faluba, ahol még vár ránk egy éjszaka a bogaras házban. Santa Fé, de főleg Guabal környéke elnyerte a tetszésünket, megkockáztatom, kellemesebb a vidék, mint El Valle környékén volt. Ráadásul kaptunk egy tippet: Buäbdti. De vajon miért nem találunk ezen a néven semmit az interneten?

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Az Azuero-félsziget bár 8000 km² területű, még sincs rajta semmi. Pedasí az eddigi legnagyobb csalódásunk, még úgyis, hogy maga a városka egészen pofás. Utoljára Patagónia partvidékén unatkoztunk ennyire...

Bár Pedasít minden útikönyv zseniális helynek tartja, az odajutás mégsem egyszerű. Chitréből például nem is indul közvetlen járat, ahhoz az egy órányira fekvő Las Tablasba kell először elbuszoznunk.

Menet közben érintjük Guararé faluját, ahol állítólag van egy szép templom. Natá, Parita és Los Santos után nem vágyunk ugyan több keresztény csodára, de ha már itt vagyunk, megerőszakoljuk magunkat. Jól tesszük, mert bár a templom kívülről semmi extra, az oltár mögötti freskó egyedi.

Guararé templomának freskója kellemes meglepetés

Guararé másik nevezetessége az apró falumúzeum, ahol néhány felvonulási jelmez mellett a falu szépségkirálynőinek fotói láthatók az 1940-es évektől egészen napjainkig. Ami érdekesség, hogy a két évente választott szépségeket mindig népviseletben fotózták, s csak egyetlen állandó kellék van rajtuk, a korona.

Guararéból tíz perc alatt Las Tablasban kötünk ki. Teljesen jelentéktelen város, itt még a templom sem nevezetesség, így elkocogunk a piacra, mivel állítólag onnan indulnak a buszok Pedasíba. Nem tudom, hogy lehet egy város turista attrakció, ha ennyire nehéz odatalálni; a kisbuszra két órán át kell várjunk, s mivel alig van utas, a menetdíj is sokszorosa a szokásos panamai tarifának.

Pedasí az Azuero-félsziget délkeleti csücskében fekszik, ennek köszönhetően az ország legszárazabb települése. Minden ki van égve, száll a por, a patakok kiszáradtak. Maga a városka amúgy kellemes hely, színesre festett, koloniális jellegű házaival az ember akár Kolumbiában is képzelhetné magát. Amitől biztosan tudjuk, hogy ez nem Kolumbia, az az utcák kihaltsága. Sehol egy lélek, az éttermek többsége be van zárva, mintha szellemvárosban járnánk. 

Pedasí szép, de egy szellemváros

Eri leül az egyik sarkon, én pedig szállás után nézek, de ahogy mindenhol eddig Panamában, nem járok sikerrel. 40 dollár alatt megint nincs semmi, így leszegett orral bandukolok vissza Eriért, aki azzal fogad, hogy egy amerikai fickó a kezébe nyomott egy névjegykártyát, miszerint ad ki bungallókat 20 dollárért. Így kötünk ki a város határában álló Cliff's Place-en, ahol rajtunk kívül egy amerikai srác és kolumbiai barátnője tartózkodik. 

     Ő is járt a szobához

A bungaló koszos, de találunk seprűt, így legalább ki tudunk takarítani. Elrendeszkedünk, majd harapnivaló után nézünk. Egy kínai kajáldában sikerül 5 dollárért minősíthetetlen rizses húst ennünk, ezért vacsorára a bolt mellett döntünk. Elképesztőek az árak. Két halkonzervért, egy szem paradicsomért és egy bagettért több mint 10 dollárt, 3000 forintot fizetünk. Mitől olyan nagy szám Pedasí?

Ahol 250 forintba kerül egy paradicsom, ott van baj

Másnap lesétálunk a Playa Toróra, a városkához legközelebb fekvő strandra. Az egy órás séta alatt sikerül rommá égnünk, bár a plázsra akkor sem akaródzna kifeküdnünk, ha nem lennénk már most rákvörösek, ugyanis a Playa Toro még a Playa Monagrénél is aljasabb. Nem elég, hogy a homok szürke és gondozatlan, a parton mindenfelé a tenger által kidobott ablakkeretek, gumiabroncsok és hűtők hevernek. Okádék az egész, így dühösen baktatunk vissza a 40 fokban Pedasíba.

Pedasí strandja "meseszép"

Elég volt az Azuero-félszigetből, el innen! Másnap kora reggel kisétálunk Pedasí határába, és stoppolni kezdünk, hátha kapunk egy kocsit Playa Venaóra vagy Tonosíba. Semmi. Két óra várakozás után belátjuk, ez a vidék nem való sem a stopposoknak, sem semmilyen turistának, bármennyire is hájpolják az útikönyvek. Visszatérünk hát Las Tablasba, de hogy mégse ugyanazon az úton menjünk, mint amin jöttünk, nem egy chitréi, hanem egy Macaracasba tartó buszra szállunk fel. Az út alig 40 perc, de már ennyi idő alatt is változik a táj; a partmenti félsivatagot zöldellő akác- és banánligetek váltják. 

Macaracas egy igazi kereskedő város, ahol teherautók és buszok forgolódnak. Mindenki jön valahonnan és megy valahová, éppen ezért elég nehezen bogozzuk ki, melyik busz is tart Los Pozosba. Ez a falucska mindössze húsz percnyire fekszik Macaracastól, de itt még annyi sincs, mint az előző helyen. A Chitréből induló 50-es út mentén várakozunk egy újabb járműre, ami talán elvisz minket Ocúig, de csak egy Las Minasba tartó kisbusz érkezik fél óra ácsorgás után.

   Eri vár a buszra Los Pozosban

Las Minas az összes falu közül talán a leghelyesebb. A főterén áll egy szép templom, amit néhány koloniális jellegű ház vesz körbe, a háttérben fenyvesek húzódnak. Vasárnap lévén a falu összes férfi lakója ittas, s mint oda nem illő elemeket azonnal betalálnak minket. Fogalmuk nincs a világról, bár ez kevésbé az ital hibája. Fél órán át magyarázzuk az egyik szerencsétlennek, hogy Európa az nem Eurépa, és nem az USA tagállama. Esélytelen. Három órán át vagyunk kénytelenek hallgatni a részegek süketelését, mire végre jön egy busz, ami Ocúba tart.

 Las Minas kellemes hely lehetne, ha nem lenne mindenki csatak részeg

Fél hatkor esünk be a félsziget közepén fekvő kisvárosba, ahonnan még pont indul egy kisbusz Santiagóba. Nincs csomagtartója, így a zsákokat fel kéne vigyük a buszra, amiért a sofőr dupla árat akar felszámolni, mindezt úgy, hogy rajtunk kívül nincs más utasa. Értetlenkedünk, de nem enged, így végül hagyjuk, hadd menjen üresen. Elég volt a mából, szálló után nézünk. Rálelünk a Residencal San Sebastianra, ami az eddigi legkellemesebb meglepetés a félszigeten. 15 dollárért meseszép szobát kapunk, TV-vel, privát zuhanyzóval, amihez lassan egy hónapja nem volt szerencsénk. Érdekes módon az ocúi boltok portékái már harmad annyiba kerülnek, mint a pedasiak, így végre veszünk majonézt és citromot is a halkonzervhez. Jó lenne már valami jót enni, de a panamai éttermek árai mellett ez elég elképzelhetetlennek tűnik. No, nem baj. Csak kikeveredünk lassan Panamából.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Az Azuero-félsziget régóta mozgatta a fantáziánkat, de most, hogy megérkeztünk, már mennénk is innen el. Egy temető és néhány templom kivételével nem sok izgalmat rejt Panama ezen szeglete.

Ariel házától kigyalogolunk a metró végállomásához. Hihetetlen, hogy a panamavárosi metrót csak 2011-ben kezdték építeni, 2014-ben pedig már át is adták. Ugyanúgy 450 milliárd forintba került, mint a budapesti 4-es metró, csak amíg az 7,5 kilométeren 10 megállóval rendelkezik, addig a panamai 14 kilométeren 15 megállóval. Hogy mitől tudott olcsóbb lenni? Attól, hogy az állomások tervezését nem bízták oda magamutogató építészeknek, mint Magyarországon, így minden aluljáró ugyanúgy néz ki. Csak én gondolom úgy, hogy a tömegközlekedésnek nem az építészeti hívságokról kéne szólnia?

Az Albrook terminálon felülünk egy Agridulcéba tartó buszra, amiről két és fél órás utazás után szállunk le El Caño nevű falu határában. Azért tesszük mindezt, mert itt található Panama egyetlen látogatható prekolumbián feltárása.

    El Caño falujának temploma

El Caño jó húsz perc sétára van a főúttól, de a régészeti park onnan további egy óra járásnyira. Mivel a nagy zsákokat nincs hol hagynunk, rendesen küzdünk a hőséggel. Eri féltávnál feladja, azt mondja, ha akarok, menjek, de ő néhány sírhelyért nem fog megfőni a Napon. Így hát egyedül folytatom tovább a sétát, Eri pedig leül egy fa alá az út szélén. Nem állítom, hogy friss vagyok, mikor befutok a feltárásra, de a közepén legalább áll egy hatalmas mangófa, amihez odatámaszthatom a zsákomat. 

   Eri itt még küzd az elemekkel

Egy fickó lép elém, aki közli, hogy 20 perc múlva zárnak, úgyhogy ha látni akarom a sírokat, vegyem meg a belépőt és kövessem. Így teszek. A park nem nagy, csak két nagy gödörből és néhány kőoszlopból áll, amik pont úgy néznek ki, mint a kolumbiai El Infiernito szakrális oszlopai.

Nem tudjuk, ezek az oszlopok mi célt szolgáltak

A parkőrtől megtudom, hogy El Caño valójában temetkezési hely volt. A natá népcsoport temette ide törzsi vezetőit és harcosait, fegyverekkel, vértekkel és arany ékszerekkel együtt. Az 1926-os feltárás során a sírokat 800-900 közé datálták, de egy újabb feltárás bebizonyította, hogy El Cañóban már a 400-as években is temetkeztek.

Hogy az oszlopok pontosan mi célt szolgáltak, nem tudja megmondani, mivel a régészek sem tudják rá a választ. Amíg a kolumbiai El Infiernitóban igazolni tudták az oszlopok szakrális jelentőségét, addig itt semmi erre utaló jelet nem találtak.

     A naták már 1600 éve is ide temetkeztek

Elbattyogok Eriért, majd visszasétálunk a főúthoz. Stoppolunk. Alig két perc múlva már meg is áll egy autó. A fickó telefonszerelő, a kocsija csurig van rakva kábelekkel és alkatrészekkel, de azért szorít nekünk helyet a hátsó ülésen. Nem visz minket messzire, csak Natáig, de van olyan jó fej, hogy nem az út szélén, hanem a falu központjában tesz ki minket.

Natá főterén áll Panama talán legszebb koloniális temploma, a Santiago Apóstol, amit 1522-ben emeltek, alig két évvel azután, hogy Panamaváros után megalapították a kontinens csendes-óceáni partvidékének második települését. A tér szépen rendben van tartva, de néhány kóborkutyán kívül nem látunk senkit.

     A Santiago Apóstol gyönyörű templom

Iszonyú a hőség és a szárazság. Ahogy haladunk Chitré felé a busszal, úgy válik a táj egyre unalmasabbá. Minden ki van égve, csak egy két akácfa jelöli, hogy még nem sivatagban járunk.

Chitrébe naplementekor futunk be. Gyalog vágunk neki a városnak, ami annyira jelentéktelen, amennyire csak lehet. Egy órán át rohangászok megfizethető szállás után kutatva, végül a Miami Mike-ban kötünk ki. Ennél aljasabb és lepukkantabb hostelben még életemben nem jártam. A szálló tulaja, Mike, egy végtelenségig ízléstelen és ápolatlan amerikai fickó, aki elmondása szerint rummal mos fogat, és csak akkor hagyja el a szállóját, ha elfogy a szesz a szállón. Rajtunk kívül csak egy full drogos guná srác tartózkodik a hostelben, aki zsonglőrködésből próbálja magát fenntartani. A szobánk egy koszfészek, de legalább a falon lóg néhány évekkel ezelőtt odabiggyesztett információs tábla.

Parita kedves hely, de nagyon pici

Mike ajánlása alapján másnap reggel kibuszozunk Paritába, ami még Natánál is kisebb falu, egy a Santiago Apóstolhoz hasonló koloniális templommal. Körbefotózzuk, majd ismét buszra szállunk, és a Chitré másik oldalán fekvő Los Santosba utazunk. A városka Corpus Christi ünnepségéről ismert, amit minden év júniusában ünnepelnek színes felvonulással. Ilyenkor azonban nincs itt semmi, így gyorsan elunjuk magunkat. Jobb híján felpattanunk egy újabb buszra, amivel lekocogunk a Playa Monagréra.

 Los Santos temploma

A busz iskolásokat szállít a városból a part közeli ranchekre, így az út elején mozdulni sem tudunk. Mindenki minket bámul, érezhető, hogy nem turistaközpont felé igyekszünk. A partra már csak mi érkezünk. Egyetlen bár van nyitva a strandon, amit két venezuelai srác üzemeltet. Azt mondják, hétvégenként egész jól megy a bolt, de ma mi vagyunk az első vevőjük. Iszunk egy Balboát, majd sétálunk egyet a strandon, ami pont olyan jelentéktelen, mint volt Chitré vagy Los Santos.

Még soha ilyen szép strandot nem láttam

Este Miami Mike tart minket szóval, pedig menekülünk előle. Azt mondja, azért nyitott pont Chitrében hostelt, mert nincs itt semmi, így nem kell szenvednie a sok turistával. Annyit pont hoz a bolt, hogy esténként álomba tudja magát inni, de annál egy fillérrel sem többet. Remek üzletpolitika! Ha Pedasí is ilyen unalmas lesz, a kardomba dőlök...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!